Azeroth nem ereszt

Visszatértem. Immáron véglegesen. Bebizonyosodott, hogy wow nélkül nem is olyan könnyű az élet. Jó nagy szussz volt, de ezennel megszakítom a csendet. Ez most csak egy olyan beköszönő poszt lesz, de aztán jön majd még egy-kettő. Szóval ezúttal csupán pár szót szeretnék írni a távollétem, no és a persze a visszatérésem okairól. Az ez idáig utolsó írás ide a blogra még májusra datálódik, de ha emlékeim nem csalnak, még a nyárelőt is Azerothban töltöttem. Ám akkoriban olyan dolgok történtek, amelyek miatt kicsit megcsömörlöttem a játéktól, úgyhogy némi langyos se előre, se hátra szituáció után vettem a kalapom. Az okokról írhatnék bővebben is, de ezúttal inkább csak a címszavaknál maradnék, megfékezve ezáltal, a bennem élő terjengősségre igencsak kapható lényt. Szal itten van zanzásítva miért is hagytam, hogy az accom frozenbe váltson: Eretnek kirúgása a klánból, Hedi ideiglenes (még most is tartó) wow-mentes diétája internet hiányában, a guild által megkövetelt raid jelenlét mennyisége, új RC/guild keresésének nem túl vonzó gondolata, motivációvesztés, unalom. Hát valahogy így történt. Egyszerűen beleuntam kissé, hogy akkoriban nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerettem volna. Persze tehettem volna ellene, de a végén már nem volt kedvem a szarakodáshoz. Ugyan agonizáltam még kicsit, belefogtam például a rája mountért való kvesztelgetésbe, de aztán amikor lejárt az accom, meg sem fordult a fejemben, hogy megújítsam. Az ezt követő félévben persze megfordult a fejemben, hogy visszatérek. Eretnek, és az időközben a szerverre migrált Hellbeck klánja tárt karokkal várt volna, de aztán kiderült, hogy az ő menetrendjük, meg az enyém nem igazán egyeztethető össze. Ekkoriban – valamikor ősszel – még GC-t is vásároltam, de valószínűleg ezt volt életem legcsúnyábban elherdált 8k-ja. Az aktív 2 hónap alatt beléptem tán 3-szor, holmi víz-kajagyártás, nameg ah-zás ürügyén. Aztán megint jó nagy csönd. De tényleg csönd. Ebben az időszakban szakadtam el legjobban a wowtól. Legyen elég annyi, észre sem vettem, hogy a netvibes-om nem frissíti a frostshockos rss feedjeimet. Totál eszembe sem jutott a játék. Mígnem egy napon Hedi hozzámbaszott egy ilyen „na nyomikázod még a wowot?” jellegű kérdést, és kb. abban a pillanatban végem volt. Másnap vettem gc-t és azóta is tolom. Mivel időközben kijött a 2.3-as patch, megvolt a boldogságom is (tekintve, hogy már az előző gamecard vásárlása idején is erre bazíroztam) -> végre meggyorsították a szintezést. Ebből kifolyólag nem is Iceddawn-nal kezdtem játszani, hanem a 31-es szinten a 2.3-ról érkező első infók után megragadt priestemmel. Mivel, jelen pillanatban nincsenek komoly terveim a wowot illetően, azaz nem szándékozom raidelni az új kieg előtt, így az volt a célom, hogy a kis papnőcskét majd szépen felhúzom 70-re a WotLK megjelenéséig, és miután megkezdődik az út a lvl 80 felé, immáron ő lesz az új main karim. Eleinte minden ennek a tervnek megfelelően ment, mígnem elérve a 40-es szintet – amikor ugye végre mountot vehettem, illetőleg életemben először lenyomhattam a shadowform buttont, azaz minden fasza volt – felpezsdült bennem a hordás vér. -> Generate New Character. Azóta nem léptem be allis oldalon. A troll warriorom pedig immáron 34-es. Itt tartunk ma

Az emberi ostobaság csúcsa

Az egyszeri jewelcrafter megérkezik az aukciós ház elé. Úgy dönt, ma hatalmasat kaszál. A kiváló biznisz reményében 4 Jagged Talasite-ot készít. Ám mivel nagyon okos, a kövek AH-ba helyezése előtt, lecsekkolja, mit alkotott a konkurencia. A Jagged Talasite –search kombó után érdekes kép tárul a szeme elé. Jelenleg 6, az övéhez hasonló kövecske van bepakolva, mégpedig a következő megoszlásban.

- 2db Jagged Talasite 62 goldos buyouttal Kővágő János felajánlásából

- 3db Jagged Talasite 61-essel - Gyémántcsiszoló Pista keze munkája

- 1db Jagged Talasite 60g 50s kivásárlási árral, készítette: Ékszeres Márta

Továbbra is roppant leleményes barátunk leszűri a tanulságot. Ezek itt előttem sorra jöttek egymás után, s mindig az előző alá licitálva pakolták be gemjeiket. Hősünk ezt persze nem hagyhatja annyiban. A sorba beállva, még lejjebb viszi az árat, majd megelégedve távozik. Elégedettségre természetesen kiváló oka van, remek üzletet csinált. Minden egyes Talasite-ját 40 g-ért tette be. Ezzel nem csak magát fosztotta meg, négyszer 20 gold haszontól, hanem összes sorstársa üzletét is tönkretette. A barom!

Őszintén mondja már meg valaki, mi visz rá embereket ekkora ökörségre. Jómagam abszolút toleráns vagyok wowwer társaimmal szemben. Még sosem hagytam ott PUG-ot egy-egy ember bénázása miatt. (Pedig isten lássa lelkem, lett volna rá okom. Nem is egyszer.) Még a pofátlan kéregetők, vagy a tuskó módon portalért rinyáló emberek sem tudnak kihozni a sodromból. De az ilyen méretű ostobaság igencsak tud fájni. Azt hinné az ember, ha valaki képes arra, hogy használja az AH-t, talán egy zsenge fejszámolás sem kéne, hogy gondot okozzon neki. Na melyik a több? A 60 vagy a 40? (Igaz lehet, hogy csak őskori 576 Kbyte olvasóval van dolgunk. Ott cirka egy évig ment a vita arról, melyik a nagyobb szám, a 4 vagy a 6. Remélem valaki emlékszik még erre.) Tudom, kicsit nevetségesen hangzik ez a sírás az én számból, hiszen több mint 15k goldot költöttem már a TBC megjelenése óta, de az igazat megvallva nem a saját veszteségem fáj igazán. Nyomorult hősünk jövője aggaszt. Bár valószínűleg fölöslegesen. Hiszen régóta tudjuk már: Boldogak a lelki szegények!

70!

Persze már több, mint egy hete, csak valahogy lusta voltam írni. Pedig erről a szintlépésről mindenképp meg kell emlékezni, hiszen ugyanolyan fontos dolog ez egy játékos életében, mint mikor először üti a 60-at. Az érzés is hasonló. Egyrészt boldoggá tesz a tudat, hogy "igen, megcsináltam", s lehet készülni a nemsokára újrainduló raidelésre, ugyanakkor, megvan ugyanaz az üresség érzet is, mint a 60-dik szintre való lépésünkkor. 70-en is ugyanolyan csalódást kelt az első mob leölésekor tapasztalt tény, miszerint ismét vége a fejlődésnek, xp csíkunk, ugyanolyan mozdulatlan, mint volt nagyon, de nagyon sokáig a 60-on eltöltött időszak alatt. Szerencsére ezt a nihilt gyorsan feledteti a játék egyik legnagyobb újítása, a repülő hátas. A dingelés után, ripsz-ropsz letudtam a trainelést - mit nekem spellsteal, mikor a griffem vár rám - majd rögtön Shadowmoon Valley felé vettem az irányt, ahol megvettem a képen látható kis gyönyörűséget.
Először felmerült bennem, hogy vásárolok egyet-egyet mindhárom fajtából, de aztán gyorsan meggondoltam magam, s a hófehér madarat választottam. Bár kétségkívűl ez a legnépszerűbb flying mount alli oldalon, úgy éreztem a karakteremhez ő passzol legjobban. Ha teszemazt törpét játszanék, biztosan feketét vettem volna. Így azonban maradt az előre elgondolt párosítás, Fagyott Hajnal, egy hó fehér hátason. Mi sem bizonyítja jobban döntésem helyességét, minthogy a vásárlást követő egy órát pusztán repkedéssel töltöttem. (Persze gondolom ezzel mindenki így van.) Az érzés mámorító, sőt majdhogynem leírhatatlan. Törni az ég felé, új, eddig elérhetetlen tájakra jutni, a megszokott világ másik arcát ismerni meg. Oh, be szép is az élet 70-es szinten.

Itt akár be is fejezhettem volna, de azért még egy képet szerettem volna felgórni. Így néztem ki, mikor először betöltöttem a 70-et. (Remélem, majdani feleségem se lesz ezzel másként. :) )
Elég idétlenke látványt nyújtok. Szerencsére azóta már sikerült sokkal divatosabb - és táposabb! - gúnyákat beszereznem. Érdekes, hogy itt még megvolt a ties1-es csizma, és fejdísz is (zg-s enchanttal). Na ez ma már nincsen.

Ki szívében hordás

Úgy látszik a mai, a rövid írások napja. Mostanában egyre gyakrabban gondolok bele, hogy tulajdonképpen már lassan egy éve játszom kizárólagosan alli oldalon úgy, hogy világéletemben a hordát szerettem. És ez rossz. És fáj. Sőt, elemészt. Azt hiszem rövid időn belül kezdenem kell valamit ezzel a problémával, mert ez nem sokáig mehet már így tovább. FOR THE HORDE!

Father, The Sleeper has Awaken!

Gyerekkorom egyik meghatározó filmélménye volt a Dűne. A videókorszak még gyerekcipőben járt Magyarországon, amikor egy kedves ismerőstől hozzájutottunk eme remekhez, egy rossz minőségű, ezerszer átmásolt VHS formájában. Mai, filmrajongó szemmel egyetlen pozitívumot lehet kiemelni az említett kazettával kapcsolatban. Mégpedig azt, hogy legalább feliratos volt rajta a movie. Az angoltudásom erős túlzással sem volt perfektnek nevezhető akkoriban, én mégis fejből fújtam a bennem szállóigévé avanzsált sorokat. "Arrakis, Dune, Desertplanet" "They tried and failed? - They tried and died". De említhetném akár a Félelem Litániát, vagy a címként felhasznált mondatot is. Bele sem merek gondolni, hányszor láttam a filmet. Milliószor. A szerelem pedig azóta is tart. Nem telik el úgy év, hogy meg ne nézném újra legalább egyszer-kétszer. Persze időközben Frank Herbert univerzuma több más síkon is része lett az életemnek. Játszottam a Dűne megannyi Pc-s konverziójával, s ezúttal nem csak az RTS műfaj egyik nagy-nagy klasszikusáról, a Dune 2-ről, vagy a nevetséges Dune 2000-ről beszélek, hanem a legelső részről is, amelynek bizony még semmi köze nem volt a stratégiához. Mekkora fasza kis kalandjáték volt. :) (Mindjárt le is töltöm.) Ezalatt, gimnazista koromben elolvastam a regényciklus következő részét, a Dűne messiását, ám ez valamilyen úton-módon nem nyerte el a tetszésemet. (Ennek valószínűleg az az oka, hogy akkoriban csak a filmből, illetve a játékokból ismertem a világot, s az alapregény nélkül, nem volt igazán élvezhető a folytatás. A film kontra könyv háborúba ezúttal nem mennék bele.) Persze ez a csekély kis csalódás nem szegte kedvemet, s továbbra is ugyanolyan hű rajongója vagyok Muad'Dibnek, s világának, mint voltam 8 évesesen. Ám még mielőtt ez az írás átmenne valamiféle i-love-Dune-ömlengésbe (lehet, késő), hadd fedjem fel az okát, miért is írok ilyen dolgokról, egy alapjaiban a wowról szóló blogban. A válasz egyszerű. A kedves Blizzard tegnap meglepett egy olyan questtel, amely ismét felszínre hozta a bennem az amúgy sem túl mélyen szunnyadó emlékeket. Alapvetően nem sokat szoktam foglalkozni az easter eggekkel , illetve az ehhez hasonló dolgokkal, sőt néha kimondottan frusztrál, ha pl. egy fantasy világba, s ezáltal játékba, csak azért csempésznek be a készítők valami teljesen oda nem illő dolgot, mert az a valami éppen kedves a szívüknek. Éppen ezért nem is nagyon szoktam figyelni az NPC-k neveire, mert számomra az például egyáltalán nem vicces, ha az amúgy majdhogynem tökéletesen kidogozott warcraft világban egy Haris Pilton nevű hölggyel futok össze. A tegnapi dűnés meglepi szerencsére azonban nem abból állt, hogy egy NPC viselte valamely szereplő nevét a könyvből/filmből, hanem egy egész questet szenteltek Frank Herbert örökségének. Már az adott chain előző része is erre utalt tulajdonképpen, ám nekem, balga fiúnak elsőre le sem esett, honnan jöhetett a dobolóval férget idézünk ötlet. (dob-doboló egykutya) Csak akkor esett le a tantusz, mikor megkaptam a záró fejezetet. Még a szöveg olvasása sem volt igazán árulkodó számomra, ám ahogy a quest rewardokra tekintettem, egyből megvilágosodtam. Dib'Muad's Crysknife, Revered Mother's Crysknife, Shani's Crysknife. Juppi! Szeretlek Blizzard! Lelkesedésemet persze tett is követte, úgyhogy még tegnap éjszaka végre is hajtottam a küldetést. Ötödmagammal álltam az Auchindount övező kopár pusztaságon, s egy dobolóval hívtam a férget. Nagyot hívtam. Nagyot, akárcsak Paul Muad'Dib.
A féreg, a Dib'Muad analógiát követve Hai'Shuludnak neveztetett az eredeti Shai'Hulud helyett, de ez így is volt jó. Sőt, félelelmetesen jó volt ez a röpke pár perc. Hogy mennyire élveztem, a képből is látszik, úgy kattogttam a screenhunterem gombját, hogy közben összeszedtem plusz 3 sword skillt, ahelyett, hogy nuke-oltam volna a bestiát. :) Ennél többet talán nem is érdemes hozzáfűzni a történtekhez, csupán annyit: Blizzard! You made my day! Remélem a későbbiekben is érnek majd hasonló meglepetések kvesztelgetés közben. Bár pl. az 52-es körzetről tudok, s az látatlanban közel sem tetszik ennyire, igaz csupán azért, mert az nekem eléggé elüt a wowos hangulattól. Igaz, ha előre tudom, hogy a Dűne lesz valahogy beleszőve a TBC-be valószínűleg hasonlóan szkeptikusan álltam volna hozzá, mint most az Arena 52-höz. Ehhez képest mi lett? Annyira bezsongtam, hogy már alig várom, hogy befejezzem a jelenleg olvasott könyvemet, s belekezdjek a Dűne Sagába. Ezt persze már amúgyis régóta terveztem - az első kettőt most olvastam az ősszel, s tudtam hogy jön majd a folytatás is - csak egy kezdőlökés hiányzott. Hát most megkaptam. Rendesen. Köszike fiúk!
Zárásként pedig mi lehetne illendőbb, mint a már említett Félelem Litánia. Csak mert olyan jó!
Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem az útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

Első lépések Outlandsen

Tagnap délután hat óra körül sikerült hazaérkeznem, immáron a frissen vásárolt TBC társaságában. Jöhetett az install, s amint feltelepült a cucc, máris Outlands felé vehettem az irányt. Fáradtságomból adódóan csak 2-3 órát játszottam az este, így széleskörű tapasztalatokkal nem rendelkezem, de azért az első benyomásaimat szeretném képernyőre vetni. Kezdjük a rosszal.
Ami még nem az igazi:
- most még hatalmas tömeg, ebből következően lag van az első playfielden Hellfire Peninsulán
- az előzőből kiindúlva nem meglepő, hogy egyáltalán nem könnyű kvesztelni, kevés a mob, hiszen egyfolytában ölik őket, s a felszedegetős cuccokért is nagy a harc
- gyüjtögetős illetve az "ölj meg n medvét" tipusú questek az elején, ezeket régen sem szerettük, a tömeg miatt, most még kevésbé szimpatikusak
- a BF2-re emlékeztető world PvP egyelőre elég szánalmasnak tűnik, mielőtt a helyszínre értem volna, gondoltam biztos nagy harc van, mivel folyton jött a warning, hogy a 3 terület közül épp melyiket foglalta el a horda, vagy éppen a szövetség. Ehhez képest mikor odamentem nem volt kb semmi. Odaálltam az egyik zászlóhoz, jött még közben két allis, miénk lett a terület, s a kutya sem hederített ránk. Később elnéztem még a Stadiumhoz, amelyet éppen a horda birtokolt. Ott csak egy undead maget láttam, gondoltam jöjjön egy kis adrenalin, megküzdünk 1 vs 1-ben, de az első frostboltom castolása alatt egy rugó is beszállt a buliba. Közben arcomba csapódott egy kedves kis fireball. Ébredés a temetőben. Nekem elég is volt ebből ennyi. Gondolom most mindenki a questeket csinálja, lehet a későbbiekben lesz itt komoly harc is, de jelen pillantban inkább csak a vicc kategóriába sorolható az itteni "háború".
S, ami már most is remek:
- az újdonság varázsa mindennél többet ér - eddig soha nem látott helyek, arcok, tárgyak
- bár ahogy említettem, nem nagyon voltam oda az agyatlan hentelős questekért, ám volt egy olyan is, ami igencsak elnyerte a tetszésemet. Ebben, egy ork falu négy tornyát kellett megjelölni, egy füstölős-tüzijátékszerű cuccal, amely gyakorlatilag egy jelzés volt a támadás helyét illetően. Amint magasba röppentek a füstölgő rakéták, máris jöttek a griffjeink, s lebombázták az adott tornyot. Ötletes. Képet is csináltam iziben, bár ahogy így utólag elnézem, azt hiszem nem fogok érte pulitzert kapni.
-a tömegnyomor nem vicces, de a szituációk, amelyeket szül, könnyen lehetnek azok. Mikor öt ember várja, hogy spawnoljon egy mob, gyorsnak kell lenni, ha te akarod először megütni őt. Ez igazi kihívás, szerencsére mage révén van nekem Fire Blastom. Hehe.
A további előnyöket még hosszan sorolhatnám, de inkább megyek, s leverek pár rossz fiút Hellfire Peninsula vidékén. Fejlődnöm kell ripsz-ropsz, mert most olvastam, hogy egy másik szerveren valaki elérte a lvl 70-et. 27 óra alatt. Anyád!

Dark Portal Opening - Szánalmas felvezetés

A tegnapi írásomban jó hosszú lére eresztve fejtettem ki, miért is félek én a Dark Portal megnyitásának napjától. Látomásomban hatalmas lagok, szerverleállások s hasonló finomságok szerepeltek. Ezen bosszantó dolgok valószínűleg be is fognak következni, ám a mai naptól még egy dologgal bővült a "miért félek én január 16-ától" című népdal szövege. Az új árny leginkább az összecsapott blődség nevet viselhetné. S, hogy mire alapozom ezt a feltevést? Csupán az eddig szánalmasnak tűnő felvezetésre, azaz a Portalnál megkezdődött invázióra. Mivel tudtam, hogy tegnapi nap során mindenki arra fog sündörögni, úgy döntöttem inkább kivárom a sorom és csak ma teszek látogatást a helyszínen. Konkrétan nem olvastam utána, hogy mire számíthatok, csupán annyit tudtam, hogy egyoldalú módon megnyílt a kapu, s különböző lények kezdtek el áramlani rajta. Gondoltam ez biztos nagyon fun lesz, úgyhogy viszonylag nagy reményekkel repültem Blasted Lands felé ma délben. A reménykedésem körülbelül 5 percig tartott. Mit kaptunk ugyanis a drága blizzardos bácsiktól? Gyakorlatilag semmit. Adva van ugye maga az oly nagyra tartott Dark Portal. Ebbe mi még nem sétálhatunk bele, ám a másik oldalról jönnek ilyen-olyan lények. Persze semmi újra ne számítsunk, csupán átnevezett felguardokat, voidvalkereket stb. kapunk. Ezeket folyamatosan henteli egy NPC bagázs. Hozzájuk mi is csatlakozhatunk, de ez kb 32 másodpercig vicces, tekintve, hogy a kedves barátaink ripsz-ropsz lenyomják a gonosz monsztákat. Arról, hogy ne unjuk meg túl hamar az "event"et egy új quest gondoskodik. Ezen küldetés során 6 felguardot kell ölnünk. Jajj. Ez legalább 1 perccel meghosszabítja ottlétünket. Ha végeztünk a rosszfiúkkal kapunk 4 aranyat, meg egy új tabardot. Kétségkívül ez a ruhadarab az egész banzáj legjobb része. Sima kis fekete, nekem egész jól mutat a tier1-es szerelésemen. De persze ez sem sokat változtat a WTF érzésen. Nem tudom, hogy gondolták a Blizzardos fiúk ezt a dolgot, de óriási bakot lőttek vele. Valószínúleg idő hiányában lett ez a dolog olyan amilyen, de akkor inkább hagyták volna ki ezt az egész nevetséges harcolgatást úgy ahogy van, s koncentráltak volna a patch további részeire. Itt is áll a mondás: a kevesebb néha több. Lett volna egy kevésbé bugos patch, s a játékosok kedvét sem vették volna el a Dark Portal megnyitásához kapcsolódó eventtől. Hisz ezt tették nem is vitás. Bár tulajdonképpen lehet, hogy maguknak tettek jót, mert aki csak ezen "vicc" alapján ítéli meg őket tuti kihagyja majd a 16-i, éjféli akciót. No nembaj, legalább kevesebben leszünk.

Raidek Alkonya

Akármennyire is fájdalmas (már akinek) be kell látnunk, hogy a decemberi-januári időpont (akárcsak a nyár) nem kedvez a raidelésnek. Karácsonyi rohanás, beigli, szilveszteri delírium, vizsgaidőszak, évvégi zárás a melóhelyeken; ezek bizony mind olyan tényezők, amelyek könnyen meggátolhatják a WoW addiktokat - na jó az igazi addiktokat talán nem - abban, hogy Azeroth földjén töltsék szabadidejüket. Leginkább azért mert nincs szabadidejük. Mindenki vásárol, tanul, családot látogat, dolgozik, részegeskedik, így aztán a raidek elég csekény létszámmal folynak. Már ha egyáltálan összejön annyi ember, hogy el lehessen menni valamely instába, úgy hogy ne legyen már a raid kezdetekor bukásra ítélve a menet.
Ahogy hallottam sok Raid Community alapból pihen ilyenkor és felfüggeszti a raidelést erre az időszakra. Mi a Maievben ugyan megpróbáltunk ugyan csapatni még az ünnepek előtt, de az eredmény szinte borítékolható volt. Rengeteg run elmaradt az alacsony létszám miatt, s ha egyet-kettőt sikerült is megtartani néhány vendég segítségével a sikeresség meg sem közelítette a korábbiakban megszokottat. Sorozatos wipe-ok Onyxiánál, 3/4 boss/este ZG-ben, MC-be vagy esetleg BWL-be pedig egyszerűen sosem jött össze elég ember. Azt talán jobb lenne meg sem említeni, hogy Eretnek tankolt Zul'Gurubban. ROFL! (Hála a magasságos Atyaúristennek, hogy nem kellett ott lennem.) Lehet még ennél is méllyebbre süllyedni? Kötve hiszem. :) Szerencsére meg sem próbáltunk, inkább az ünnepek között jegeltük a témát, de őszintén megvallva a jövőt tekintően sem vagyok sokkal derülátóbb. Az első 2k7-es raid holnapra van kiírva és egyelőre csak 30 ember iratkozott fel. Tekintve, hogy viszonylag hosszú idő után ez az első időpont, siralmasnak tűnik ez a szám. Már csak azért is, mert ebből következően mondjuk a jövő heti raidekre minden bizonnyal még kevesebb ember fog jelentkezni. Sajnos. Persze kár lenne csupán a rossz időzítésre fogni az emberek elmaradását. Nyakunkon a Burning Crusade, és biztos vagyok benne, hogy sokan pontosan emiatt nem forszírozzák a közös raidelést. Sőt, szerény véleményem szerint a TBC érkeztével hosszú (minden relatív) időre búcsút mondhatunk a Maiev runoknak. Ha megjelenik a kieg. mindenki rááll majd a levelingre, s a szólózások, nomeg az 5 emberes insták fogják kitölteni a WoW-ban eltöltött óráink javarészét. A korábbi raid insták nem lesznek már vonzóak többé a szerény loot miatt, s mire elérkezünk a 70es szinthez nagyon sok minden megváltozhat. Az teljesen egyértelmű, hogy az emberek nem egyszerre fogják elérni az új határt. Van aki egy-két hét alatt 70es lesz majd, s bizton állítom lesznek olyanok akik hónapok múltán sem. S ez a nagy különbség igencsak megváltoztathatjaa, s meg is fogja a Maiev életét. Akik gyorsan ledarálják ezt a 10 szintet biztos nem szívesen várnak majd a többiekre, s könnyen lehet, hogy elhagyják majd az RC-t, de ha mégsem így lesz, s kiböjtölik majd, amíg a nagy többség is utoléri őket, akkor minden bizonnyal túl sokan leszünk majd a 25 főre maximalizált helyekhez. Nehéz megjósolni mit hoz a jövő, s nekem eszembe sincs ilyesmire adni a fejem, de akármikor erre a raidelés dologra gondolok, az jut eszembe, könnyen lehet, hogy az utolsó Maiev raid az elkövetkező 1-2 hétben fog lezajlani. Ha ugyan le nem zajlott még a múlt évben. Egy biztos, a Raidek Alkonyát éljük, mint ahogy az is teljesen egyértelmű, hogy jön majd egy új korszak. Hogy milyen lesz? Nem tudom.

Görbüljön az a kocka

Ha valaki a wowról blogol az azt hiszem feltételez némi addiktságot. Nincs is ezzel semmi probléma, elismerem, hogy sokat foglalkozok a játékkal, de azért egy határvonalat folyamatosan tartok magam előtt, amelyet semmilyen körülmények között nem szeretnék átlépni. Viszonylag hozzáértő embernek tartom magam, de a dolgok igazi mélységébe valahogy nem kivánkoznék belemenni. Hogy mire is gondolok? Leginkább arra, hogy például szeretem tudni, hogy a játékban mi jó nekem, sőt még a miért is érdekel, de a konkrét számok abszolút hidegen hagynak. Konkrétan: tudom, hogy mágusként az intellect meg a + sebzés, illetve a + crit chance fontos nekem, de, hogy például ezek a dolgok milyen algoritmusok alapján működnek teljes mértékben kívül esnek az érdeklődési körömön. Néha érdekesnek találok ugyan 1-2 a témához kapcsolodó írást, de hogy azok alapján elkezdjem kisilabizálni milyen gear, talent build vagy netalán játékstílus által érhetnék el még, egy hajszálnyilval jobb eredményt, nos erre nem visz rá a lélek. Jobban megmarad a játék varázsa, ha nem látok bele az összes részletbe. Semmi bajom nincsen azokkal, akik ilyen mélységekig ismerik a játékot (sőt, néha az ő segítségüket kérem), de én világéletemben ódzkodtam attól, hogy közéjük tartozzam. Akármelyik játék ejtett is rabul, az egy lépés távolságot mindig megtartottam az igazi kockaságtól. Hiába toltam hónapokig a Diablo 2-őt, sosem tudtam megmondani fejből melyik rúna mit csinál, vagy másik példával élve, anno mikor még a Túlélök Földje volt a heti betevőm, hiába volt ott a hyper a gépemen, mint minden egyes játékosnak, csak némi segítségért fordultam hozzá, s nem arra használtam, hogy memorizáljam az összes szörny adatait. Ez az önkényesen felállított equilibrium (mennyivel jobb szó, mint az egyensúly) eddig tökéletesen működött, s müködik a mai napig is a wowwal kapcsolatban. Meglepetéseket szerető emberként, nem igazán vágyom arra, hogy tudjam egy-egy adott boss milyen tárgyat is fog dobni. Persze a Maieven belüli tisztségem miatt egy-két esetben kivételt teszek, de alapvetően azért örökre megrekedek a HC játékosok szintje alatt. Ezt mi sem jelzi jobban, mint az előző postom az új patch-csel kapcsolatban, ahol nagy örömmel írtam, de jó is lesz majd Arénázni. Hát bizony jó lesz. Majd januárban, ha kijön a TBC. A Decursivet is elsirattam, erre fel még tegnap este felficcent a gépemre a patch-csel teljesen kompatibilis új verzió. Bizony, így megy ez mifelénk. S nekem ez így tökéletesen megfelel. Nagyjából mindennel képben vagyok, ha valamit nem jól tudok, úgyis hamar kiderül, s még a játék élvezete is megmarad. Na ugye, hogy görbül az a kocka.

The Burning Crusade - Árny és Fénysugár

TBC. Ez a három betű néhány évtizeddel ezelőtt a rettegést hozta el nagyon sok ember számára. Mennyit változott a világ, míg őseink a tuberkolózistól féltek hajdanán, manapság wow addikt leszármazottaik számára már-már megváltással ér fel ezen rövidítés.
Bizony-bizony jön az első kiegészítő a wowhoz. Immáron kevesebb mint két hónap, és minden rendes wowwer telepítheti az expansiont. Valószínűleg minden játékos remegve várja már a különböző újítások miatt. Lesznek itt új fajok, területek, tárgyak, questek, hátasok, lesz benne új battleground, új LFG rendszer s megannyi egyéb feature. Ám ami talán a legfontosabb változás, a maximális szintet kibővítik 70-re. Éppen ez az, ami miatt kissé vegyes érzések keringenek bennem. Mert ugyan kétségkívül hatalmas élmény lesz új földeket felfedezni, megismerni egy soha nem látott világot, legbelül kicsit bosszant, hogy azt az utat amelyet az utóbbi időbena Maiev járt, nem fejezheti be. Ha megjelenik a TBC, óriási változás áll majd be minden Raiding Guild vagy Raiding Community életébe. A jelenleg oly sokra tartott instancek elalvulttá, s egy idő után talán túl könnyűvé válnak majd. Én igazán szerettem volna ha legalább Black Wing Lairt végigjárhattam volna, bármiféle segítség nélkül. Persze ha reálisan nézem a dolgokat, a Maievvel sosem lett volna esélyem eljutni az aktuális high-end instákig, mégis fájlalom kicsit, hogy meg sem adatik már nekünk ez a lehetőség. A másik ami furcsa lesz, hogy az utóbbi néhány hónap alatt összeszedegetett felszerelésem napok alatt válik majd szemétté. Bizony, a féltve érzött tier1es cuccomat, rövid időn belül felváltják majd a 61-es kék itemek. Akárhonnan nézzük, ez kicsit azért fájdalamasan érint majd. :) Bele sem merek gondololni mit éreznek majd azok, akik Naxxramasból származó ruhákban vágnak neki Outlands földjének. Nyilvánvalóan nekik tovább tart majd, mire minden helyre új tárgyat találnak, ám egy idő után nekik is haladniuk kell majd a korral. Persze ez csak a dolgok egyik aspektusa. A szintbővítéssel járó változásnak lesz egy sokkal nagyobb előnye, amely mellett a "gearvesztés" nem is tűnik majd olyan nagy bosszúságnak. Beköszönt majd a Liberté, Egalité, Fraternité korszaka. Nagyjából mindenki egyforma eséllyel indul majd, s bár ez majd azt jelenti, hogy mindenféle n00bok is képesek lesznek remek lootot harácsolni, 70es szintre érve mindenkinek nagyjából egyforma esélye lesz az új instancek megismerésére. Ez számomra rendkívül nagy dolog. Ma ugye csak álmodhatok Nefarianról, C'Thunról, vagy Kel'Thuzadról, ám 70es szintre érve akár én is lehetek az, aki először harcol majd valamely új boss ellen. Valószínüleg nem így lesz, hiszen ehhez azért a Maievben kevés a potenciál, de abban biztos lehetek - köszönhetően a max. 25 fős instáknak - 70edik szinten nem lesz ekkora a különbség az aktuálisan legjobb RC és a miénk között. A 25 fős instázás azt jelenti, hogy nem lesz majd szükségünk mindenféle töltelékemberre, s ha a Maiev - véleményem szerint kellően erős és céltudatos - magja megmarad, sok mindenre lehetünk majd képesek Outlands világában. Úgyhogy mit nékem tüdőbaj: Gimme TBC!

Van egy álmom

Természetesen nem csak egy álmom van, de valahogy jól esett Martin Luther King eme elcsépelt mondatával indítani ezt a postot. Tulajdonképpen azért esett a választásom erre a címre mert ma éjjel álmot láttam. Wowosat! (lmao)
Igazán kíváncsi lennék, hogy vajon hány emberrel esik az meg manapság, hogy a World of Warcrafttel álmodik. A több mint 7.000.000 játékosból biztos akad még egy-kettő rajtam kívül is. No persze nem olyan nagy dolog, ha az ember olyasvalamit idéz fel álmában, amivel sokat törődik, sokat töpreng rajta, de ezt a tegnapi víziót mégis jó lesz rögzíteni itt, csak hogy később is emlékezhessek rá. A játékban eltöltött lassan másfél év alatt nem egyszer terelte az agyam a gondolataimat a wow irányába, de azt hiszem (ki tudhatja) tegnap éjszaka fordult velem először, hogy valamilyen konkrét szituációt éltem meg. Eleddig jobbára csak a Maievvel kapcsolatos általános történések köszöntek vissza az éjszakáim során. De ezek kapcsán nem kell semmilyen komoly dologra asszociálni, egyszerűen lefekvés előtt gyakran járatom az agyam a különböző problémákon. A fejemben már sokszor az ágyban megszületnek a másnap reggeli fórumos hozzászólások egy-egy komolyabb dolog kapcsán. S, bizony ezek a dolgok néha-néha az álmaim mezején is visszakacsintanak, de csak olyan formában, hogy néha mikor felébredek beugranak olyan dolgok, mint például: hogyan kéne-lehetne egyszerűbben intézni a bank ügyeit, miként lehetne egy-egy embert rávenni, hogy egy picit jobban törődjön a közösség dolgaival vagy teszemazt egy adott bosst miért nem sikerült könnyebben legyőzni. De mondom, ilyen dolgok csak ritkán fordulnak elő és legtöbbször letudom őket, még mielőtt álomba szenderednék. Ehhez képest a tegnapi álom teljesen más volt. BWL-ben jártam. Nem kell ahhoz Freudnak lenni, hogy megfejtsük, hol is ered eme vízió gyökere. Ma este lesz a nagy nap, mikor a Maiev először látogatja meg Black Wing Lairt. Tehát akár annyival le is tudhatnánk, hogy egyszerűen elképzeltem milyen is lesz a nagy találkozás Razorgore-ral. Csakhogy, én tudom milyen lesz. Bár régebben sohasem szerettem előre tudni, mi is várhat rám egy új helyen, manapság a vezetői szerepem miatt kutya kötelességem felkészülni az új szituációkra. Éppen emiatt el is olvastam a harchoz kapcsolódó taktikát, és jó pár videót is megnéztem az összecsapásról, csak hogy képben legyek a küzdelem természetével. Így jelen pillanatban nyugodtan mondhatom, hogy tisztában vagyok Razorgore küllemével, viselkedésével, a helyszínnel meg úgy nagyjából mindennel ami a témához kapcsolódik. Nos ehhez képest az álmomban nem láttam egyetlen Draki utánzatot sem, nem volt ot egy fikarcnyi tojás, de tulajdonképpen egy odavaló szereplő sem. Én sem Iceddawn képében voltam jelen, hanem csak egyszerűen ott voltam, bármiféle testi valóm nélkül. Ott volt még a húgom (hoppá!) és még néhány ember akiket már nem tudok felidézni. A harc tulajdonképpen nem is volt harc, hiszen nem volt ott ellenség, csak különböző logikai feladványok, amelyet hol ésszel, hol szerencsével remekül abszolváltunk. Ezen fejtörők milyenségére sem emlékszem már tisztán, csupán arra. hogy holmi színes kendők játszották bennük a főszerepet. Vezetőként én irányítottam a népet, s szépen vettük is az akadályokat, de sajnos a katarzis elmaradt. Az utolsó buktatónál elbuktunk. Ennek ellenére nagyon büszke voltam magamra, hiszen Razorgoret senki sem szokta megölni első próbálkozásra. Úgyhogy minden jó volt. Ám még mielőtt felébredhettem volna, megjelent Libralix - személyével a wowhoz kapcsolodó kötelék legerősebb szálát nyújtva - s kioktatott, hogy nekünk csak oltári nagy mázlink volt, hogy idáig eljutottunk. Így zárult hát a mese, amely roppant kellemes volt. Bár igazából nem sok köze volt az igazi BWL-hez (jajj majd elfelejtettem, a helyszín valamelyest egyezett, itt is holmi oszlopcsarnok volt a küzdelem színhelye), én mégis remekül szórakoztam magamon, mikor ébredés után végiggondoltam mit is láttam éjszaka. Ezért is született ez a post. Erre mindig jó lesz visszaemlékezni.

Amikor lehull az álarc

Habár az utóbbi hónapokban többször is felmerült a Teamspeak használatának lehetősége a Maieven belül, végül egészen múlt hét vasárnapig kellett várni a jeles pillanatra mikoris néhányan összegyűltünk és hallhattuk egymást élő szóban is, nem csak a már jól bevált wowos channeleken keresztül. Ezáltal elérkezett az igazság pillanata, nem lehetett tovább bujkálni a karakterek álcája mögött.
Jómagam mindig is kiváncsi voltam, vajh milyen emberek ülhetnek a többi képernyő mögött, úgyhogy abszolút örömmel fogadtam Libralix meghívását a teamspeak szerverére. A jeles alkalom apropóját egyébként a hunter class leaderünk, Leramus filmjének forgatása adta. A filmmel kapcsolatban nem ringatom magam illúziókba - szerintem pocsék lesz - , ám a TS dolog egész jól sült el. Ugyan csak néhányan voltunk ott, azt a kevés embert igazán jó volt kicsit jobban is megismerni. Az ember ugye akarva-akaratlanul is elképzel egy-egy valóságos embert minden karakter mögé, aztán persze roppant tanulságos tud lenni, ahogy ez a magunkban szépen felépített kép, hogyan dől össze, legtöbbször az illető első szavának hallatára. Volt is meglepetés bőven.
Először persze nekem sikerült ledöbbentenem a nagyérdeműt, mikor az általuk Iceddawn mögé vizionált csengő leánycsicsergés helyett, az én kellemesen búgó, mély tónusú hangomat hallhatták. (lol) Aztán persze én is átéltem egy-két csalódást, pozitívat és negatívat is egyaránt. Ebből is látszik, az előítéletek könnyen tévútra vihetik az embert. Hiszen bár a játékon belüli viselkedés sokszor azért árulkodó, a valóság a legtöbb esetben teljesen más.
A legnagyobb különbség egyébként a várt és a kapott eredmény között Libarixnál és Leramusnál volt. Előbbinek a viselkedése a játék folyamán abszolút irritált. Folyton beleszólt mindenbe, s bár épp csak visszatért a Maievbe, rögtön úgy viselkedett, mintha ő lenne a király, és minden mondata után az az érzés fogott el, hogy ez az ember bármit megtesz azért, hogy valahogyan visszaszerezze a hatalmát. Próbált viszályt szítani a fórumon a vezetők között, legalábbis mindig ő volt az, akinek különbözött a véleménye a többiekétől. Ezek alapján úgy gondoltam, hogy valami kis idióta bugris lehet az életben, ehhez képest mikor váltottunk pár szót sokkal inkább az jött le, hogy elég jó srác. Svéd révén remek az angolja, és mindenkivel teljesen korrekt. Legalábbis azokkal, akik vele szemben is korrektül viselkednek. Mi persze így tettünk, és ennek hatására sokkal jobb a viszony közöttünk, mint annak előtte. Azóta már lement 2 MC, melyek alatt szintén Ts-t használtunk, és a magam részéről úgy vélem, abszolút jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Kikérjük egymás véleményét, és segítünk is a másiknak, ha úgy hozza szükség.
Ezzel szemben Leramus, egy teljesen másik eset. Ő a játékban leginkább olyan kis bénának tűnik. Bár ő a vadászok vezetője, sebzésben mindig messze elmarad a többiektől. Sokat kritizál, s néha vannak ugyan jó ötletei, sokszor olyan hajmeresztő hülyeséggel áll elő, amiből azt hinné az ember, hogy valami 10 éves félnótás kölyökkel beszél. (A kedvencem a priestek használjanak Smiteot Ragnaros ellen, mert az majd nagyon sokat segít a DPS-ünkön -> lmao.) Ezek alapján - bár tudtam, hogy 30 fölött van - nem is igazán tudtam, hogy mit várjak tőle, de az első megszólalása azonnal a földhöz csapott. Ha le kéne írni a hangját a legjobban talán így jellemezhetném: vén, kéjenc pederaszta. Ha pedofil papokról forgatnék filmet, biztosan őt kérném fel az egyik főszerepre. Életemben nem hallottam még ilyen mézes-mázos hangot. Bár eleinte nagyon idegesítő volt, mára inkább a vicces kategóriába sorolnám. Mert ugye, nem csak az számít, hogyan mondunk valamit, hanem az is, hogy mit mondunk. És bár ez a nyáladzás továbbra sem szimpatikus, a tartalom egész normális, úgyhogy tulajdonképpen vele sincs komoly baj.
Sőt, baj igazából csak egy emberrel van, s ő nem más, mint Rednass. Nos benne nem kellett csalódnunk. Alapvetően is ő a csapatunk legidegesítőbb tagja. Mindenkit zavar a folytonos idióta szövegelése a játék közben (Bár ő RP-zésnek nevezi. Haha. Két emote váltogatása, meg néhány "i love you" spammolása a női karakterek felé még nem szerepjáték.), s egyéb problémák is felmerülnek vele kapcsolatban. (AFK ha meghal, hazudik stb..) Néhány héttel ezelőtt épphogycsak megúszta a kirúgást, de sajnos mi, jófejek adtunk neki még egy utolsó esélyt hátha megváltozik. Erre most élő szóban hecceli a népet. Persze tudom, fiatal még, hiszen alig múlt 18, de akkor is érezhetné mikor kell befogni a száját. Ha a leaderek épp nem beszélnek, ő egyfolytában hülyeségeket kezd pofázni, ráadásul olyan tört angolsággal (belga a szentem), hogy azt bizony talán még a legelvakultabb nyelvészek sem értenék. Szerencsére problem solved. A következő raiden már csak hallgatni lesz jogosultsága. Hallelujah!
Most, hogy így végiggondolok az imént leírtakon, akár azt is gondolhatnám, hogy ennek nincs sok értelme, pedig igen is van. Ez a post azért született, hogy a későbbiekben legyen egy viszonyítási alap. Ki tudja, egyszer talán revidiálom az álláspontomat a srácokkal kapcsolatban. Bár ami például Rednasst illeti, kötve hiszem.
Pár szó még a teamspeakről, csak úgy általában. Én nagyon jól ötletnek tartom a használatát. Sokat segít a vezetőknek, megbeszélni egy-két fontos kérdést. Vészhelyzet esetén is könnyebb élő szóban szólni a másikhoz, mintsem gépelésbe kezdeni. S, bár nem tettük kötelezővé a használatát, a class leaderek mind, az officerek majdnem mind ott vannak a szerveren, úgyhogy minden lehetőség adva van a további fejlődéshez. Az meg, hogy angol anyanyelvűeknek osztom az ukázt angolul már csak hab a tortán.
ui.: Caledon's scottish accent rules!

Deja Vu

Nos, így jár az a blogger aki sokáig hanyagolja "munkásságát', és ahelyett hogy papírra vetné-feltöltené gondolatait, csak a fejében kreálja meg a postokat, amelyeknek tartalma, köszönhetően a lazsálással töltött időnek, közel sem aktuális. Sajnos erre én is ráfáztam. Ez az iromány már néhány hete befészkelte magát a fejembe, de tegnap este óta immáron csak a múltba révedezés örömét adja. Ám én ezt egy cseppett sem bánom. Azonban, mielőtt rátérnék a tegnap esti fejleményekre, mindenképp szeretném leírni, milyen gondolataim voltak a játékkal kapcsolatban az elmúlt időben. Íme.
Mivel remek címadó készséggel áldott meg az isten, mi sem természetesebb annál, minthogy megtaláltam a tökéletes címet eme írásomnak. Deja vu. (Ha mégegszer leírom, az is Deja Vu? Deja Vu. Talán.) Szóval, ez a gondolat bizony elég sokszor eszembe ötlött a közelmúltban. Egy-két dologtól eltekintve, a wow ugyanazt nyújtotta, mint körülbelül 9-10 hónapja. Persze az az egy-két különbség igencsak markáns, és éppen emiatt nem is bánom, hogy így alakult. Hogy mire is gondolok, mikor ezt a remek kis francia kifejezést emlegetem? Azt hiszem akárhogy is variálnám az ide feltöltött képek sorrendjét a napnál is világosabban látszana mire is utaltam. Bár a szereplők mások, úgy az én karakterem, mind a körülöttem levőké is, a képek gyakorlatilag mégis ugyanazt a szituációt ábrázolják sok-sok hónap különbséggel.

Persze a World of Warcraft világában sokszor előfordul az, hogy ugyanazt az eseményt többször átéli a játékos, különösen akkor, ha több karakterrel is játszik, ám az talán viszonlyag ritka, hogy ugyanabba a szituációba csöppen bele, amelyet már egyszer, régesrégen élt meg. Velem mégis ez történt. Amikor úgy döntöttem, hogy otthagyom a horda oldali RC-met - amely már egyébként is közel állt a széteséshez, a nem kevés belviszály következtében -, a Community épp ugyanabban helyzetben volt, mint a Maiev az utolsó néhány hétben. Molten Core gyakorlatilag farm statusban volt, leszámítva Ragnarost, akin bőszen próbálkoztunk, de az idő rövidsége miatt nem nagyon volt lehetőségünk igazán összefogott, és jól megtervezett támadást indítanunk a nagy láng ellen. Sem itt, sem ott. Eközben persze voltak sikerélmények is.

Onyxia őnagysága többször is megadta magát mindkét közösségnek. Bár eleinte mindkét helyen ugyanazok a problémák jelentkeztek. Habár a csapat, köszönhetően a sikeres Mc és Zg raideknek megfelelően felszerelt volt, mégsem jött össze soha egy normális run a sárkány odújába, mert kevés ember volt attuned, vagy ha lett is volna elég, valahogy egyetlen időpont sem tűnt alkalmasnak arra, hogy összejön egy rendes társulat. Így aztán, hosszú időt élt meg mindkét "kommuna" mire odáig jutott, hogy a sárkányhölgy nevét is a legyőzőtt ellenfelek listájára véshette. Ám mintha egy mese két különböző, de mégis tökéletesen párhuzamos szálon futna, teljesen egyforma módon tört meg a csend. Mindkét helyen, mindössze egyszer volt arra szükség, hogy összejöjjön egy ütőképes csapat, aki tudja, hogy mi a dolga, s láss csodát Onyxia nem is élt tovább. Sem itt, sem ott.
Furcsa ezt mondani, de manapság egy PUG könnyebben legyőzi őt, mint egy komoly, de sárkányölés szempontjából kezdő RC. Hiszen egy PUG éppen azon az elven gyülekezik, hogy megölje a bestiát, és ennek köszönhetően csakis olyan embereket verbuvál, akiknek megvan a nyaklánc, amely biztosítja a belépést a barlangba. Ezzel szemben egy RC-ben több cél is akad egymás melett, így hát könnyen előfordulhat, hogy Onyxia a háttérbe szorul, és ott is lakozik mindaddig, míg elég ember össze nem gyűlik, egy normális próbálkozáshoz. (Persze minden relatív. Vannak akik négyen is megölték már őt. Mi ehhez eddig legalább 30 embert használtunk eleddig, bár kíváncsi lennék, mennyi ember volna a maievesek minimuma, aki képes lenne legyőzni őkelmét. Sztem tíz, a legjobbjaink közül elég lenne.)
Így futott tehát egymás melett párhuzamosan a "mese" vagy méginkább az idő fonala. Ám szerencsére ez a párhuzam immár a múlté. Tegnap este óta végre elmondhatok magamról valami olyat, amit nem tehettem meg januárban. S bár lehet, hogy hosszú volt ez a böjt, de mindenképp megérte. Hogy miért? Azon kis különbségek miatt, amit már az írásom elején említettem. Leginkább azért, mert itt a barátaimmal játszhattam. És játszhatok.

Byb-bye Dark Destiny!

Az engineer-i (hű de jó kis szó) rohangálásomon kívül más is történt tegnap, ami sajnos, ellentétben a kis trainingemmel, egyáltalán nem volt vicces. Nem mondom hogy, nem kell mindent kipróbálni, de arra azért nem nagyon vágytam, hogy kirúgjanak egy klánból. Tegnap, pont ez történt velem. Nomeg Eretnekkel. Vagyis a pontosság kedvéért, nem rúgtak ki, csak felkértek, hogy távozzunk. Az ok? Nem is lehetne egyszerűbb. A communitynk érdekeit előbbre helyeztük a guildénál. Nos, ez a megállapítás rám tökéletesen igaz, hiszen az utóbbi időben egyértelműen hanyagoltam az 5 emberes runokat a guilddal, de szegény Eretnek csinálta őket rendszeresen. Az ő "bűne" mindössze annyi lehetett, hogy hétfőn nem a DD-vel ment Zul'Gurubba, hanem a Maievvel MC-be. Mindenesetre akárhonnan is nézem a dolgokat, nem értem. Ez nem egy raidguild, ahol meg van szabva mit kell csinálni, itt 2 havonta jó, ha van egy ZG, és bár én is el szerettem volna menni az egyikre, sajnos, soha nem úgy jött össze. Azt hiszem, egy megállapítást mindenképp tennem kell ezzel kapcsolatban. Ezért nem jó, ha egy ember kezében összpontosul minden hatalom. Önkényesen dönthet mindenről. Itt is ez történt. Marv kirakott minket, pedig mi jól éreztük ott magunkat, és barátokra leltünk. Kicsit hiányozni fog a Dark Destiny. Bár közel sem annyira, mint Eretneknek, és még sokkal kevésbé, mint Hedinek, aki a kirugatásunk után úgy döntött, hogy ő sem marad tovább. De azért nem vagyunk letörve, csak kicsit bánt minket a dolog. Új kalandokra fel: LF Guild!

Iceddawn, the leader

Hát ezt a napot is megéltük. Életemben először raidet vezettem egy 20+ instában. És ez nem is akármelyik volt, hanem rögtön a híres Molten Core. Előtte bizony izgultam kicsit, úgyhogy át is olvastam a taktikát minden egyes bosshoz, pedig isten tudja, hányszor öltem már meg őket. Így utólag azt mondhatom, hogy nem volt hiába, hiszen minden remekül ment. Az első 4 boss egyaránt első próbálkozásra ment le, eleddig csak egy wipe történt az út során, mikoris egy rosszul sikerült pull hatására, egy kutyával együtt megkaptuk Garrt is a nyakunkba. Őt szerintem kb lehetetlen leölni felkészülés nélkül a nyolc addja miatt. Nos, mit is mondhatnék ,nekünk sem sikerült. Ám ezen az egy kis apróságon kívűl semmilyen hiba nem csúszott tervbe, - sőt, én megkaptam életem első tier 1-es cuccát ezzel a karival, az Arcanist Boots-ot - így Maiev rekordot jelentő időben érkeztünk el az első lava pack-ünkhöz. Itt gyorsan csináltam egy szavazást melyből kiderült, hogy a 40 fős raidből mindenössze 11-en tudták, hogy miről is szól itt a történet, úgyhogy kissé szkeptikus lettem, a tovahaladásunkat illetően. A pullt úgy szerettem volna csinálni, ahogy a hordás időkben, de ez valahogy nem sikerült, vagy esetleg nem jól emlékeztem. A tény, hogy Cikoriának, a tankunknak, nem sikerült élve áthúznia a pack-et az alagúton, úgyhogy változtattunk, és az egész csapat előrenyomult, oda ahonnan már Shazzrahot, és Geddont is láthatták. Nem tudom, hogy a látvány villanyozta fel őket, vagy csak egyszerűen ilyen jók, mindesetre remekül hely álltak, és bár néhány kósza halál becsúszott, sokkal jobban sikerült minden mint ahogy vártam. Aztán gyorsan lenyomtunk még egy pack-et majd következett Shazzrah. Vagyis inkább következhetett volna, ugyanis a hunterjeink petjei, nem tudták pullozni, az útban lévő kutyus miatt. Így hát váltottunk Geddonra. Ennek nem nagyon örültem, ugyanis Geddon szerintem sokkal nehezebb boss, mint Shazzrah, de hát nem volt mit tenni, időszűkében voltunk. Sajnos jómagam sem emlékeztem már teljesen erre a harcra, s bár sikerült úgy felállnunk, ahogy a hordás időkben anno, mégis 2 wipe lett a vége. Sokan, nem tudták hova kell futni, hiába mondtam-mutattam többször is, plusz elfeledkeztem arról, hogy itt dispellre is szükség van, úgyhogy a végkifejlett garantált volt. Másodjára pedig az MT lett a bomba, s mivel nem volt kéznél OT, fel is robbant -> wipe. Mindent összevetve remekül éreztem magam a vezető szerepében, és már alig várom, hogy újra csinálhassam. A teamspeaket meg majd kilövöm, hogy ne kelljen egyfolytában Eretnek és Hedi idióta szövegelését hallgatnom. :) És akkor majd postolok screent is, amit most a nagy izgalom hatására elfelejtettem csinálni. Ejj, pedig én nyertem damage doneban.

PvP vagy nem PvP

Shakespeare elcsépelt lenni vagy nem lenni kérdése igencsak jelentéktlennek tűnt az én problémámhoz képest az 1.12-es patch előtt. Hosszú ideje örlődtem ugyanis, hogy pvp-zek -e, vagy sem. Valószínűleg igen kevés emberben okoz ez a kérdés morális válságot, ám bennem minden kétséget kizáróan ezt tette. Ha egy átlagos wow playa olvasná ez irányú siránkozásaimat, biztos idiótának nézne (és milyen igaza lenne), és nem értené ugyan milyen baja lehet bárkinek is a pvpzéssel. Nos, egész egyszerűen az, hogy nekem nagyon hosszú ideig nehezemre esett, hordás karaktereket gyilkolászni. A horda iránti rokonszenvem egyébként mélyebb eredetűbb, mint maga a wow, hiszen már a korábbi warcraft játékok idején is az orkokat preferáltam a számomra cseppet sem vonzó emberekkel szemben. Ennek hatására az első wowos karim is horde member lett, mégpedig egy undead warlock, s bár később persze a kiváncsiságom hatására belekostoltam a szövetségbe is, a fő karakterem továbbra is hordás maradt, mégpedig Oarth, a tauren shaman. Valószínűleg ma is vele játszanék, ha nem úgy alakulnak a dolgok az RC-mben, mint ahogy alakultak, illetve ha a Hedi és Eretnek barátom nem csábít az alliance oldalára , olyan ürüggyel, csak hogy velük játszhassak. Ezt a döntésemet ugyan nem bántam meg, de ahogy telt-múlt az idő egyre jobban hiányszott a pvp-zés. Pláne miután elértem a 60-as szintet és a játék nagyrészt az instázásokra korlátozódott. Sokáig évődtem, hogy mitévő is legyek. Toljam a pve-t Iceddawnnal, s közben pvp-zzek Oarthtal? Nem, ez nem lett volna igazán jó megoldás, így hát valahogy leküzdöttem magamban a kétséget, és jelentkeztem BG-zni alli oldalról. Életem folyamán először. Ez még az 1.12-es patch megjelenése előtt történt, így hát természetesen nem jutottam be, a szerveren meglévő hatalmas szövetséges túlsúly hatására. Aztán szép lassan megjelent az 1.12, és egyszercsak ott találtam magam Warsong Gultchban, majd Arathi Basinben, végül Alteracba is ellátogattam. Eleinte nagyon furcsa volt, hogy taurenenkre lövöldöztem, és jóleső érzés egyáltalán nem volt bennem, mikor sikerült valamelyiket a GY-ba száműznöm. Sőt, az az undor sem fogott el soha, melyet akkor éreztem, mikor nagy ritkán az alli legyőzte a hordás csapataimat. Akkoriban rendesen felmerült bennem, hogy én mennyire utálom is az elfeket, törpéket stb. Ilyen ellenérzést sosem kelthet majd bennem egy troll vagy bármely más hordás faj. Ivust idéztünk Alterac Valleyben

Kiváncsi vagyok meddig tart majd ki az újítás hatása. Egy pár hétig-hónapig biztos fogom még járni a battlegroundokat, de egy dologban biztos vagyok, legbelül örökre hordás maradok.