Igen, a DAL megint segített. Csodálatos, hogy mikre képes egy ilyen kedves kis nóta. Még a szörnyű Gruul is úgy hullott el hatására, mint valami egyszerű kis rongybaba. De ne vágjunk rögtön a közepébe, álljon itt inkább az egész raid története.
( Nem a legjobb kép, de legalább beálltam középre, majd a klán lapjáról nyúlok jobbat)
A múlt heti bíztató kísérletek után úgy érkeztünk tegnap este a barlangba, hogy lesz ami lesz, mi tuti leverjük a nagy csávót. Magabiztosságunknak meg is lett a látszatja, nyoma sem volt az egy héttel ezelőtti trash-sel való bénukázásnak. A tankok remekül fogták az ogrékat, mi, dps-huszárok is visszafogtuk magunkat, amikor kellett, úgyhogy a raid kezdete után 10 perccel máris ott találtuk magunkat Gruul termének bejáratánál. Hálistennek ezúttal nem volt hosszú tactics ecsetelés, mindenki tudta, mi vár rá, úgyhogy gyakorlatilag ott vehettük fel a harc fonalát, ahol múlt kedden letettük. (Egy változás volt csupán, ezúttal minden groupnak megvolt a pontos helye, így próbálva csökkenteni a Shatter veszélyeit.) S tényleg, mintha ezen hét homokszemei kiperegtek volna az idő nagy homokórájából, úgy tértünk vissza szeretett küklopszunkhoz, mintha egy szekundum sem telt volna el, a két randevú között. Az akkori utolsó próbánk 22%-nál ért véget (én anno 20at firkantottam ide a blogra, de mint kiderült, csak a szemem vizionált 0-t, a második 2-es helyére.), ezúttal pedig 22%-al kezdtünk. A szám ugyanaz, s mégis mekkora különbség. Még az legutóbb egy utolsó, „at all costs” próbálkozás volt, addig ezúttal szimpla bemelegítésként püföltük le a szörny életének közel három-negyedét. Ekkor úgy gondoltam, rövid kis este lesz, ám végül a sors más utat szabott elénk. Gyors egymásutánban érkeztek az újabb try-ok, de a győzelmi harsonák továbbra is némák maradtak. A jó átlagot elég masszívan hoztuk, hisz majd mindig 15% környékén pusztultunk el, de ezt a határt valahogy csak nem sikerült átlépni. Kicsit bosszantó volt, hogy akármit is tettünk a MT halála gyakorlatilag egyet jelentett a wipe-pal. Hiszen miután ő meghalt, bár az OT átvette Gruult, de nem volt senki, aki beleálljon a Hurtful Strike-okba, amelyet felhasználva aztán a rém szép lassan, egyesével lecsapkodta a dps-t. Ezt elkerülendő Eretneket (the worst idea i’ve ever heard) kineveztük 3-dik tanknak, kinek az lett volna a dolga, hogy lépjen az OT helyébe, amikor az átavanzsál main tank-ká. Végül is az aggroval nem is akadt probléma, tényleg őt nézte ki Gruul a Hurtfulok, célpontjául, csak éppen azzal nem számoltunk, hogy ő „csak” egy tankadin, s nem egy feral druid, így a 15k+ fölötti ütések elég nagy problémát okoztak az én barátomnak. Nekünk is -> wipe.
És ez így ment, sok-sok próbán át. Mindenki remekül állta a sarat, a jónép pompásan vészelte át a Shattereket (50%nál szinte mindig élt az egész raid), ám a harc egy adott pontján folyton elhullott a tank, majd szép sorban a többiek is. A legjobb kísérlet során egészen 4%-ig jutottunk, úgyhogy a remény jogosan élt tovább bennünk. Csakhogy fogyott az idő, közeledett a raid vége. Mikor fél tizenkettő után, egy újabb sikertelen try után rohantunk épp vissza, épp azt ecseteltem Eretneknek, hogy ez tuti az uccsó próbálkozás lesz, tekintve, hogy nyakunkon a respawn, s már majdnem éjfél van. Nem tudom, hogy a többiek is gondoltak e erre, de úgy vélem igen, mert mindenki előszedte az utolsó kaja-poti tartalékokat, s így vonultunk újra Gruul ellen. Nem árulok el nagy titkot, ezúttal sikerült legyőznünk, de ennél a ténynél sokkal fontosabb választ keresnünk arra a kérdésre, hogy hogyan. Illetve miért pont most.
Nos, a válasz a címben keresendő. Régi szokás már nálunk, hogy jobb estéken eléneklem Teamspeaken az Én kicsi pónim c. remek kis dalocskát. S, ez valahogy mindig meghozza a szerencsénket. Nem volt ez másképp akkor sem, mikor a Maiev-vel először gyűrtük be Ragnarost, s más hasonlóan nehéz harcokon is átsegített már minket. A tegnapi este folyamán Eretnek többször is felvetette, hogy lehet ehhez a teljesítményfokozóhoz kellene folyamodnunk. Én is hajlottam az ötletre, de mivel biztos voltam benne, hogy kérésre nem működik, inkább csendben maradtam. Egyszer aztán, mikor úgy véltem, most talán ideje lenne egy kis danolászásnak, belefogtam, de az idióta Eretnek pont belebeszélt az első dallamba, úgyhogy a varázs odaveszett, hát elhallgattam- -> wipe. Szegény fiút nagyon megviselte, hogy így tönkretette a szerencsénket, ezért úgy döntöttem, adok a dalnak még egy esélyt. S, ez az esély ezen, utolsó kísérlet alkalmával jött el. Alighogy berontottunk a barlangba, s elkezdtük osztani az áldást, a Teamspeket betöltötte csodásan csengő hangom lágysága. Én kicsi pónim!
Eztán nem volt mit tenni, győzelemre ítéltettünk. Pedig úgy alakult, hogy ezúttal még nehezítést is kaptunk. Kb. a harc feléig minden remekül ment, aztán jött az éppen aktuális Shatter, én pedig ezúttal pont a kapu sarkához blinkeltem, minél távolabb a többiektől. Ezzel nem is volt baj, alig kaptam sebzést, s azt a keveset, amit beszedtem igyekeztem rögtön eltüntetni egy bandázs segítségével. Éppen kasztoltam magamra a cuccost, mikor ripsz-ropsz (aka azonnal) meghaltam. Először el sem tudtam képzelni mi történt. Mindenki más élt, a barlang sem szakadt rám (meg egy cave-in különben sem öl meg azonnal), nem értettem halálom okát. Aztán egyszer csak jobbra néztem, s ott álltak az ogrek. Respawn! Bent a barlangban. Szerencsére csak én estem áldozatul nekik (pont a fejemen jelentek meg), s mivel figyelmeztettem a raidet, ők kicsit odébb tolódva tovább harcoltak. S végül abszolút simán, véget vetettek Gruul földi pályafutásának.
S mindezt csakis nekem, illetve az Én kicsi pónim erejének köszönhetik. Már alig várom, hogy Magtheridonnak is elénekeljem. J
