Father, The Sleeper has Awaken!

Gyerekkorom egyik meghatározó filmélménye volt a Dűne. A videókorszak még gyerekcipőben járt Magyarországon, amikor egy kedves ismerőstől hozzájutottunk eme remekhez, egy rossz minőségű, ezerszer átmásolt VHS formájában. Mai, filmrajongó szemmel egyetlen pozitívumot lehet kiemelni az említett kazettával kapcsolatban. Mégpedig azt, hogy legalább feliratos volt rajta a movie. Az angoltudásom erős túlzással sem volt perfektnek nevezhető akkoriban, én mégis fejből fújtam a bennem szállóigévé avanzsált sorokat. "Arrakis, Dune, Desertplanet" "They tried and failed? - They tried and died". De említhetném akár a Félelem Litániát, vagy a címként felhasznált mondatot is. Bele sem merek gondolni, hányszor láttam a filmet. Milliószor. A szerelem pedig azóta is tart. Nem telik el úgy év, hogy meg ne nézném újra legalább egyszer-kétszer. Persze időközben Frank Herbert univerzuma több más síkon is része lett az életemnek. Játszottam a Dűne megannyi Pc-s konverziójával, s ezúttal nem csak az RTS műfaj egyik nagy-nagy klasszikusáról, a Dune 2-ről, vagy a nevetséges Dune 2000-ről beszélek, hanem a legelső részről is, amelynek bizony még semmi köze nem volt a stratégiához. Mekkora fasza kis kalandjáték volt. :) (Mindjárt le is töltöm.) Ezalatt, gimnazista koromben elolvastam a regényciklus következő részét, a Dűne messiását, ám ez valamilyen úton-módon nem nyerte el a tetszésemet. (Ennek valószínűleg az az oka, hogy akkoriban csak a filmből, illetve a játékokból ismertem a világot, s az alapregény nélkül, nem volt igazán élvezhető a folytatás. A film kontra könyv háborúba ezúttal nem mennék bele.) Persze ez a csekély kis csalódás nem szegte kedvemet, s továbbra is ugyanolyan hű rajongója vagyok Muad'Dibnek, s világának, mint voltam 8 évesesen. Ám még mielőtt ez az írás átmenne valamiféle i-love-Dune-ömlengésbe (lehet, késő), hadd fedjem fel az okát, miért is írok ilyen dolgokról, egy alapjaiban a wowról szóló blogban. A válasz egyszerű. A kedves Blizzard tegnap meglepett egy olyan questtel, amely ismét felszínre hozta a bennem az amúgy sem túl mélyen szunnyadó emlékeket. Alapvetően nem sokat szoktam foglalkozni az easter eggekkel , illetve az ehhez hasonló dolgokkal, sőt néha kimondottan frusztrál, ha pl. egy fantasy világba, s ezáltal játékba, csak azért csempésznek be a készítők valami teljesen oda nem illő dolgot, mert az a valami éppen kedves a szívüknek. Éppen ezért nem is nagyon szoktam figyelni az NPC-k neveire, mert számomra az például egyáltalán nem vicces, ha az amúgy majdhogynem tökéletesen kidogozott warcraft világban egy Haris Pilton nevű hölggyel futok össze. A tegnapi dűnés meglepi szerencsére azonban nem abból állt, hogy egy NPC viselte valamely szereplő nevét a könyvből/filmből, hanem egy egész questet szenteltek Frank Herbert örökségének. Már az adott chain előző része is erre utalt tulajdonképpen, ám nekem, balga fiúnak elsőre le sem esett, honnan jöhetett a dobolóval férget idézünk ötlet. (dob-doboló egykutya) Csak akkor esett le a tantusz, mikor megkaptam a záró fejezetet. Még a szöveg olvasása sem volt igazán árulkodó számomra, ám ahogy a quest rewardokra tekintettem, egyből megvilágosodtam. Dib'Muad's Crysknife, Revered Mother's Crysknife, Shani's Crysknife. Juppi! Szeretlek Blizzard! Lelkesedésemet persze tett is követte, úgyhogy még tegnap éjszaka végre is hajtottam a küldetést. Ötödmagammal álltam az Auchindount övező kopár pusztaságon, s egy dobolóval hívtam a férget. Nagyot hívtam. Nagyot, akárcsak Paul Muad'Dib.
A féreg, a Dib'Muad analógiát követve Hai'Shuludnak neveztetett az eredeti Shai'Hulud helyett, de ez így is volt jó. Sőt, félelelmetesen jó volt ez a röpke pár perc. Hogy mennyire élveztem, a képből is látszik, úgy kattogttam a screenhunterem gombját, hogy közben összeszedtem plusz 3 sword skillt, ahelyett, hogy nuke-oltam volna a bestiát. :) Ennél többet talán nem is érdemes hozzáfűzni a történtekhez, csupán annyit: Blizzard! You made my day! Remélem a későbbiekben is érnek majd hasonló meglepetések kvesztelgetés közben. Bár pl. az 52-es körzetről tudok, s az látatlanban közel sem tetszik ennyire, igaz csupán azért, mert az nekem eléggé elüt a wowos hangulattól. Igaz, ha előre tudom, hogy a Dűne lesz valahogy beleszőve a TBC-be valószínűleg hasonlóan szkeptikusan álltam volna hozzá, mint most az Arena 52-höz. Ehhez képest mi lett? Annyira bezsongtam, hogy már alig várom, hogy befejezzem a jelenleg olvasott könyvemet, s belekezdjek a Dűne Sagába. Ezt persze már amúgyis régóta terveztem - az első kettőt most olvastam az ősszel, s tudtam hogy jön majd a folytatás is - csak egy kezdőlökés hiányzott. Hát most megkaptam. Rendesen. Köszike fiúk!
Zárásként pedig mi lehetne illendőbb, mint a már említett Félelem Litánia. Csak mert olyan jó!
Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem az útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.