Én kicsi pónim > Gruul

Igen, a DAL megint segített. Csodálatos, hogy mikre képes egy ilyen kedves kis nóta. Még a szörnyű Gruul is úgy hullott el hatására, mint valami egyszerű kis rongybaba. De ne vágjunk rögtön a közepébe, álljon itt inkább az egész raid története.( Nem a legjobb kép, de legalább beálltam középre, majd a klán lapjáról nyúlok jobbat)

A múlt heti bíztató kísérletek után úgy érkeztünk tegnap este a barlangba, hogy lesz ami lesz, mi tuti leverjük a nagy csávót. Magabiztosságunknak meg is lett a látszatja, nyoma sem volt az egy héttel ezelőtti trash-sel való bénukázásnak. A tankok remekül fogták az ogrékat, mi, dps-huszárok is visszafogtuk magunkat, amikor kellett, úgyhogy a raid kezdete után 10 perccel máris ott találtuk magunkat Gruul termének bejáratánál. Hálistennek ezúttal nem volt hosszú tactics ecsetelés, mindenki tudta, mi vár rá, úgyhogy gyakorlatilag ott vehettük fel a harc fonalát, ahol múlt kedden letettük. (Egy változás volt csupán, ezúttal minden groupnak megvolt a pontos helye, így próbálva csökkenteni a Shatter veszélyeit.) S tényleg, mintha ezen hét homokszemei kiperegtek volna az idő nagy homokórájából, úgy tértünk vissza szeretett küklopszunkhoz, mintha egy szekundum sem telt volna el, a két randevú között. Az akkori utolsó próbánk 22%-nál ért véget (én anno 20at firkantottam ide a blogra, de mint kiderült, csak a szemem vizionált 0-t, a második 2-es helyére.), ezúttal pedig 22%-al kezdtünk. A szám ugyanaz, s mégis mekkora különbség. Még az legutóbb egy utolsó, „at all costs” próbálkozás volt, addig ezúttal szimpla bemelegítésként püföltük le a szörny életének közel három-negyedét. Ekkor úgy gondoltam, rövid kis este lesz, ám végül a sors más utat szabott elénk. Gyors egymásutánban érkeztek az újabb try-ok, de a győzelmi harsonák továbbra is némák maradtak. A jó átlagot elég masszívan hoztuk, hisz majd mindig 15% környékén pusztultunk el, de ezt a határt valahogy csak nem sikerült átlépni. Kicsit bosszantó volt, hogy akármit is tettünk a MT halála gyakorlatilag egyet jelentett a wipe-pal. Hiszen miután ő meghalt, bár az OT átvette Gruult, de nem volt senki, aki beleálljon a Hurtful Strike-okba, amelyet felhasználva aztán a rém szép lassan, egyesével lecsapkodta a dps-t. Ezt elkerülendő Eretneket (the worst idea i’ve ever heard) kineveztük 3-dik tanknak, kinek az lett volna a dolga, hogy lépjen az OT helyébe, amikor az átavanzsál main tank-ká. Végül is az aggroval nem is akadt probléma, tényleg őt nézte ki Gruul a Hurtfulok, célpontjául, csak éppen azzal nem számoltunk, hogy ő „csak” egy tankadin, s nem egy feral druid, így a 15k+ fölötti ütések elég nagy problémát okoztak az én barátomnak. Nekünk is -> wipe.
És ez így ment, sok-sok próbán át. Mindenki remekül állta a sarat, a jónép pompásan vészelte át a Shattereket (50%nál szinte mindig élt az egész raid), ám a harc egy adott pontján folyton elhullott a tank, majd szép sorban a többiek is. A legjobb kísérlet során egészen 4%-ig jutottunk, úgyhogy a remény jogosan élt tovább bennünk. Csakhogy fogyott az idő, közeledett a raid vége. Mikor fél tizenkettő után, egy újabb sikertelen try után rohantunk épp vissza, épp azt ecseteltem Eretneknek, hogy ez tuti az uccsó próbálkozás lesz, tekintve, hogy nyakunkon a respawn, s már majdnem éjfél van. Nem tudom, hogy a többiek is gondoltak e erre, de úgy vélem igen, mert mindenki előszedte az utolsó kaja-poti tartalékokat, s így vonultunk újra Gruul ellen. Nem árulok el nagy titkot, ezúttal sikerült legyőznünk, de ennél a ténynél sokkal fontosabb választ keresnünk arra a kérdésre, hogy hogyan. Illetve miért pont most.
Nos, a válasz a címben keresendő. Régi szokás már nálunk, hogy jobb estéken eléneklem Teamspeaken az Én kicsi pónim c. remek kis dalocskát. S, ez valahogy mindig meghozza a szerencsénket. Nem volt ez másképp akkor sem, mikor a Maiev-vel először gyűrtük be Ragnarost, s más hasonlóan nehéz harcokon is átsegített már minket. A tegnapi este folyamán Eretnek többször is felvetette, hogy lehet ehhez a teljesítményfokozóhoz kellene folyamodnunk. Én is hajlottam az ötletre, de mivel biztos voltam benne, hogy kérésre nem működik, inkább csendben maradtam. Egyszer aztán, mikor úgy véltem, most talán ideje lenne egy kis danolászásnak, belefogtam, de az idióta Eretnek pont belebeszélt az első dallamba, úgyhogy a varázs odaveszett, hát elhallgattam- -> wipe. Szegény fiút nagyon megviselte, hogy így tönkretette a szerencsénket, ezért úgy döntöttem, adok a dalnak még egy esélyt. S, ez az esély ezen, utolsó kísérlet alkalmával jött el. Alighogy berontottunk a barlangba, s elkezdtük osztani az áldást, a Teamspeket betöltötte csodásan csengő hangom lágysága. Én kicsi pónim!
Eztán nem volt mit tenni, győzelemre ítéltettünk. Pedig úgy alakult, hogy ezúttal még nehezítést is kaptunk. Kb. a harc feléig minden remekül ment, aztán jött az éppen aktuális Shatter, én pedig ezúttal pont a kapu sarkához blinkeltem, minél távolabb a többiektől. Ezzel nem is volt baj, alig kaptam sebzést, s azt a keveset, amit beszedtem igyekeztem rögtön eltüntetni egy bandázs segítségével. Éppen kasztoltam magamra a cuccost, mikor ripsz-ropsz (aka azonnal) meghaltam. Először el sem tudtam képzelni mi történt. Mindenki más élt, a barlang sem szakadt rám (meg egy cave-in különben sem öl meg azonnal), nem értettem halálom okát. Aztán egyszer csak jobbra néztem, s ott álltak az ogrek. Respawn! Bent a barlangban. Szerencsére csak én estem áldozatul nekik (pont a fejemen jelentek meg), s mivel figyelmeztettem a raidet, ők kicsit odébb tolódva tovább harcoltak. S végül abszolút simán, véget vetettek Gruul földi pályafutásának.
S mindezt csakis nekem, illetve az Én kicsi pónim erejének köszönhetik. Már alig várom, hogy Magtheridonnak is elénekeljem. J

Gruul

Tegnap este a mostanában szokásos mélabús rezignáltsággal loggoltam be. A klán Gruulhoz készült, én meg persze megint a reserved listán szomorkodtam. Persze azért időben beléptem, csak, hogy lássák a képemet, de azzal a lendülettel be is ugrottam az AH-ba csekkolni a gem-businesst. S, láss csodát világ, mi történt? Még végig sem futottam a potenciális nyerészkedési lehetőségeket, jött az invite, majd a summon, s rögvest Gruul’s Lair előtt találtam magam.

A guild még vasárnap este lezúzta Maulgart (az első hivatalos Gruul raiden!), úgyhogy tegnap este „csupán” a félszemű óriás figyelt az étlapon. Jómagam kicsit szkeptikusan vágtam neki az útnak, tekintve, hogy eddig semmit mást nem hallottam Gruul-ról, csak hogy „ilyen nehéz”, meg olyan „bonyolult”. Ehhez képest kellemes csalódás ért. Nem állítom, hogy sétagalopp lenne a hely, közel sem az, ám távolról sem az a brutálkemény fight, mint amire én számítottam. (Tudom, már volt nerf.) Amit Gruulnál sokkal idegesítőbbnek találtam, az az előtte található trash volt. A gyors respawn sem kellemes dolog, de a kiosztott Cleave-k sebzése az, ami igazán durva. Szerencsére ezt is nerfelni fogják, de ez cseppet sem vigasztal olyankor, mikor egy 8.5k-s „one hittel” zúz le a csúnya ogre. Elkerülni persze jó esetben el lehet ezt a „csodás” élményt, egyszerűen nem kell lövöldözni őket, mikor éppen kichargolnak, vagy elfearelik a tankot, de istenem ki látott már olyan DPSert aki megszakítja az aktuális spell castingot, ahelyett, hogy folytatná a karaktergenerálás óta vérében lévő pew-pew-t. J Száz szónak is egy a vége, mi clothosok hullottunk, mint a legyek (no stamina gear FTW!) a trash elleni harcban, ám ettől függetlenül minden komolyabb nehézség nélkül érkeztünk el a bosshoz.

Itt egy jó negyedórás taktika ismertetés következett az olyan bárgyúaknak, mint jómagam, akik sohasem harcoltak még az óriás ellen. Persze valószínűleg mindenki ismerte már a csatát ilyen olyan forrásból – haverok, videók, fórumok – de azért, jó volt, hogy egyszer újra, pontról-pontra végigmentünk a követendő stratégián. Aztán mikor már mindenki tudott mindent, belecsaptunk a lecsóba. First try, bárminemű poti, elixír, kaja nélkül: 33%! Remek!

(Úgy lefoglalt a harc, hogy közben el is felejtettem shotot csinálni, úgyhogy csak ilyen van, mikor még kint állunk.)

Ez volt az a pont, ahol rádöbbentem, az előzőleg megírt guide-ok sokszor nem tükrözik hűen a valóságot, vagyis inkább arról van szó, hogy ami másoknál hatalmas problémát okoz, az nem jelenti azt, hogy mi is szopni fogunk vele. Jelen esetben a sokszor kárhoztatott Shatter-témáról beszélek. Korábban akárhányszor a nevezetes Gruul-fightról hallottam, mindenki azt emlegette, hogy a harc Achilles-ina ez a rendkívül idegesítő spell, amely során Gruul egy csomó embert maga felé repít, s utána folyamatos (5mp) lassulás után kővé változtat mindenkit, s annak függvényében sebzi a jónépet, hogy milyen közel voltak egymáshoz. Magyarul, az embernek 5 másodperce van arra, hogy olyan távolságra kerüljön a többiektől, mindenkitől, amilyenre csak lehet. 15 yardon túl már abszolút semmi sebzést nem kapunk. Ez a dolog látatlanban elég nehéznek tűnt, pláne úgy, hogy korábban azt hallottam, nagyon kicsi a barlang, alig lehet benne elférni. Ehhez képest nekem semmi komoly bajom nem esett az ilyen kővéválások alkalmával, egy esetet leszámítva, amikor egy „okos” paladin (biztos véletlen) úgy került mögém – ahol azt hittem, már nincs is több hely -, hogy csak akkor vettem észre, mikor már rám robbant. Persze, én könnyen beszélek, nekem casterként, csak max rangen kellett állnom, s onnan eregetni, a tűzlabdákat, s jó esetben mozdulnom sem kellett a shatter után, ám így utólag visszagondolva az egész guild jól vizsgázott jó helyen történő szoborrá válásból. (Különösen azután, hogy valaki kitalálta, hogy 9 embert mark-oljunk, s ezeket mindenkit kerülje el, ezzel is elősegítve a helyes pozicionálást.) Mindösszesen egyszer fordult elő, hogy nagyobb számú ember lelte halálát egy hasonló eset során. Ettől eltekintve mindenki remekül dolgozott, s csak kicsi, ámde idegesítő nüanszok akadályoztak meg minket abban, hogy megfektessük (rossz az, aki rosszra gondol) a félszeműt. (nem, nem kígyót) Bejátszott egy-két DC, egyszer a silence előtt pont leestek a HOTok a tankról, volt, hogy a harc elején egy-két DOT túlaggrózta az offtankot, aztán szegény lockok kapták a Hurtful Strike-ot (na, vajon túlélték?) stb.. A lényeg az, hogy végül sajnos csak nem sikerült a pwn, a legjobb kísérletünk 20%-nál ért véget. Ez a szám azt hiszem több mint sejteti a következő Gruul raid végkimenetelét. Egy kicsit jobb raid-setuppal (aka more ranged DPS) a siker garantálva van. Tudom, hogy a meleekre mostanában rájár a rúd, de sajnos ez megint tipikusan az az eset, ahol még egy pár mage-dzsel, warlockkal, shadow priesttel többre megy a raid, mint velük. Az pedig, hogy egy protos palát (Eretnek) beviszünk gyógyítani, már-már nonszensz. Persze én cseppet sem bántam hogy így alakult, hiszen így legalább volt, egy dedikált healerem. J Mikor kedves barátomat MT healingre osztották be, megmondtam neki, ha azt látja, hogy a tank élete rohamosan, csökken, miközben én is bekapok, mondjuk egy 100as ütést (ilyen kicsit tuti nem lehet sebződni arrafelé), akkor természetesen engem válasszon, még némi overheal árán is, különben öri-hari. Hehehe.

Summa summarum. Fasza kis raid volt, s remélhetőleg hamarosan postolhatok egy Midnight Storm pwned Gruul jellegű írást is.

Úton Karazhan felé (attunement)

Az előző postot jó gyorsan összecsaptam, de mit tegyek ha nem vitt rá a lélek, hogy bővebben számoljak be, az első level 70-es élményeimről, amikor tudtam, hogy a most érkező írás igencsak jelentős terjedelemmel bír majd. Hosszan kell írnom róla, hiszen az utóbbi néhány napomat a wowban ez a chain töltötte ki. (Valójában már három napja befejeztem, de ettől függetlenül írnom kell róla.) Szóval a Karazhan attunement. Nem rövid, nem könnyű, egyszerűen csak jó. Persze az első két jelző helyett könnyen szerepelhetne más is, hisz tudom, hogy sokkal egyszerűbben is meg lehet szerezni a kulcs különböző darabjait, mint végigcsinálni minden útba eső instát (a mai patch óta már nem olyan könnyű :)), de én úgy voltam vele - s szerencsére társaim is -, hogy jobban tesszük ha kiélvezzük a játék minden mozzanatát. Íme a történet:
1. Szóló questek
Tulajdonképpen kár is rájuk szót pazarolni. Fél óra alatt letudható az egésze. Egy rövid kis gyüjtögetős quest után - mely közben a másikhoz tartozó helyeket is megtaláljuk - egy rövid túra Dalaran romjaihoz, aztán irány Shattrah városa, s máris készen állunk az előttünk álló, s egyben sokkal komolyabb feladatokra.
2. Shadow Labyrinth - hol vicces, hol komoly
Shattrah után először Auchindoun negyedik szárnyába, azaz a Shadow Labyrinthbe vezet az utunk. A sors úgy hozta, hogy én kétszer is végigjártam a helyet, még mielőtt továbbálltam volna a következő helyszín felé, így azt hiszem sikerült remekül kiismernem az instance-t. Mivel a szóló questeket késő éjszaka sikerült letudnom, SL bejárására immáron csak a következő nap reggele kínálkozott. A korai órán azonban egy feral druidot leszámítva sem a guildben, sem az RC-ben nem akadt vállakozó, aki velem tartott volna, úgyhogy úgy döntöttem épp itt az ideje kipróbálni, a már pre-TBC bevezetett új LFG rendszert. Őszintén megvallva túl sok reményt nem fűztem a dologhoz, ehhez képest azonban kellemesen csalódtam. Igaz nem 3 teljesen random emberre akadtam, hanem háromra akik egy klánból származtak, így tulajdonképpen csak olyan semi-Pugnak volt nevezhető a csapatunk. (LOL) Mivel tanulságos összehasonlítani a délelőtti,illetve az esti tiszta maiev csapat teljesítményét, érdemes megnézni, milyen felállásban vágtunk neki a feladatnak. Délelőtt: 69 feral druid(tank), 69 holy priest (healer), 70 shadow priest (DPS, backup healer), 67 prot paladin (OT, backup healer), ezzel szemben este 70 prot warrior (tank), 70 hunter (DPS, pet OT), 70 mage (DPS), 70 holy priest (healer). Én természetesen minkét esetben a DPS-t nomeg a víz és kaja utánpótlást voltam hivatott segíteni. Az első boss tipikus fingi-lingi kategória, mindkét csapattal gond, azaz halál nélkül abszolváltuk a feladatot. Ezzel szemben a második boss kifogott rajtunk. Különösen az esti, egyébként jóval erősebb partynkon. A hatalmas ogréról aki egyébként Blackheart, the Inciter névre hallgat csupán egyetlen dolgot érdemes tudni. Van egy olyan bájos tulajdonsága, hogy egyszerre az egész csapatot MC-zi (gyk. mind controllozza, még gyk. az egész csapat felett átveszi az irányítást, s tulajdonképpen azt csinál velünk amit akar). Ez a része harcnak mindenképp vicces, ám nem kevésbé fájdalmas. Az eddigi tapasztalaim alapján nyugodtan mondhatom, szerintem ez az a harc a wowban, ahol a legtöbb múlik a szerencsén. A pugos csapatommal másodjára simán átjutottunk rajta, ezzel szemben a full 70-es bandánk szívott mint a torkosborz. Egyszerűen valahogy mindig sikerült bewipeolnunk rajta, igaz sokszor nagyon kevésen múlott a siker, s végül 5+ próbálkozásra egyszercsak összejött a dolog. Ám eztán fordult a kocka. Elérkeztünk ugyanis Grandmaster Vorpithoz, aki ellen a harc sokkal inkább szól a skillről, nomeg összeszokottságról, mint a szerencséről. Jelen esetben egy ork lockról van szó, aki holmi csúnya voidvalkereket idéz meg a küzdelem során akik nem átallanak gyógyítani főnöküket, s egyben sebezni a csapatot , mikor elérik őt. Jól kell tudni pozicionálni, kite-olni a bosst, s összhang kell hogy legyen a csapaton belül, hogy sikerüljön rendezni az addokat, s ha mindez jól megy, nem lehet külösebb probléma. Mint ahogy az este folyamán nem is akadt. Reggel rendesen megszenvedtünk itt, de végülis mindkét csapattal nagyjából normális ütemben sikerült megérkezni Murmurhoz, azaz a Shadow Labyrinth főellenségéhez. Ha a fickóra tekintünk eléggé nyilvánvaló hasonlóságokat fedezhetünk fel közte, és a hőn szeretett Ragnaros között. Ráadásul nem csak küllemükben fedezhetünk fel rokonságot a két hatalmasság között, hanem az ellenük vívott harc stílusában is. Itt is ugyanolyan fontos a pozicionálás, mint MC-ben, s ha ezt jól csináljuk itt sem lesz igazán nehéz dolgunk. Ezt a Maievvel be is bizonyítottuk, egy bemelegítő try után, abszolút könnyen intéztük el a fiút, szemben a délelőttel amikor semmi nem akart összejönni. Azzal a cspattal kicsit úgy éreztük, az egész világ ellenünk fordult. Egyszer 1%-nál, másszor 2-nél sikerült elpusztulnunk. Sajnos a csalódottság, nomeg a folytonos visszafutkározásokból adódó idegbaj felülkerekedett rajtunk, így majdnem lógó orral távoztunk. Ám jelen esetben a majdnem szón van az igazi hangsúly, hiszen azt amiért jöttünk sikerült megszereznünk. A key fragmentet ugyanis könnyen fel lehet szedni anélkül, hogy beaggróznánk Murmurt. Ezt az este folyamán a többieknek is prezentáltam, s talán éppen ezen felszabadult "úgyis megvan, amiért jöttünk" érzésből fakadóan sikerült oly könnyen győzedelmeskednünk. Én ráadaásul, még egy Greatsword of Horrid Dreams-szel is gazagabb lettem. Yipee!
Ja és íme még egy Ragnaros utánérzés:Ugye ismerős? :)
The Steamvault - piece of cake
A Karazhan attunementhez tartozó insták legkönnyebbike. Ha nem akarózik itt sok időt töltenünk, a fragmentet 10 perc alatt is be lehet gyűjteni a tó mélyéről. Mi persze azért a fun kedvéért végiggyalultuk a helyet, kevés botlással, és sajnos kevés igazi élménnyel. A Reservoir korábbi részei eléggé elnyerték a tetszésemet, ám SV nekem valahogy nem jött be igazán. Talán túlságosan is hasonlít egymásra a három helyszín, s ebből fakadóan már nem ér semmi komoly meglepetés. A bossfightok sem külösen izgalmasak, ám egyszer azért mindenképp érdemes ellátogatni ide is. Sőt én jövök majd még egyszer, a Cenarion Expedition repu miatt. Aztán többet tán sosem. :)
Mechanar - kellemes
Tempest Keep első szárnya nem kapcsolódik szorosan a Karazhan attunementhez, ám társaimmal úgy döntöttünk, hogy menjünk inkább alanyi jogon Arcatrazba, azaz szedjük össze kulcs darabkáit az első két részből. Ha Mechanarra visszagondolok, ez egyáltalán nem tűnik elhibázott döntésnek. Igazi jó kis helynek bizonyult. Az első két boss egyaránt másodjára adta meg magát, s kellően élvezetesnek bizonyultak, egyik helyen bombákat, másikon tűzelementálokat kellett kerülgetni. A végső harc pedig különösen mókásra sikerült. Jómagam általában a taktikus szerepét szoktam betölteni az 5 fős runok alkalmából. Nem volt ez másképp ezúttal sem. Ez gyakorlatban úgy nézett ki, hogy én a rövid szünetek (mana, wipe, bio stb) alatt szépen elolvasgattam a különböző bossokhoz alkalmazandó taktikákat a wowwikiről, s mire elérkeztünk az aktuális monsztához, én már soroltam is a teendőket. Az első két helyen ez remekült bevállt, ám a vég meglehetősen viccesen alakult. Épp arról olvastam, hogy ez az utolsó boss kicsit bugos, s könnyen lehet, hogy egy esetleges wipe után nem lehet majd újra visszajutni hozzá, egy bezáródó kapu miatt. Éppen ezért még jobban koncentráltam az olvasottakra, s fel sem tűnt, hogy miközben egy hídon érkező mob hullámokról szólt a történet, éppen egy hídon öltük sorra a mobokat. Az én agyamban a két kép valahogy nem állt össze, ebből fakadóan már csak azt konstatálhattam, hogy a tankunk éppen a bosst húzza, bármiféle előkészület nélkül. (LOL) A váratlan szituációt szerencsére remekül átvészeltük, az én jelentős közreműködésemmel. At utolsó pár k HP-t már szólóban vertem le róla, a szokásos hátrálós, ice lance módszerrel. Úgyhogy végülis minden jól alakult, bezsebeltük a lootot, s mehettünk is tovább.
The Botanica - a hátam közepére sem
Amilyen élvezetes volt Mechanar, olyan borzasztóan sült el a következő lépés. Pedig a kezdés itt sem volt rossz, Sarannist elsőre, bármiféle nehézség nélkül csaptuk le. Ezen felbuzdúlva vidáman folytattuk utunkat, egészen Freywinnig, aki örökre elvette a kedvünket a helytől. Egyszerűen nem voltunk képesek elbánni vele. A folyamatosan spawnoló addjai megállithatatlan akadályként magasodtak elénk. (pradoxon,d e nem baj :)) Nekifutottunk legalább ötször, de minden egyes alkalommal wipe lett a vége. Annyi szerencsénk volt csak, hogy a hely paramétereiből adódóan nem volt mindenáron szükséges megölnünk a druidát, így még a végképp elharapódzó idegbaj előtt továbbálltunk. Ám ezzel még nem volt vége a tortúránknak. Később egy szerencsétlen pull során ismét sikerült földbe harapnunk, ami az irgalmatalan respawn time miatt azt jelentette, hogy gyakorlatilag az összes trash mobon újra végig kellett verekednünk magunkat. ARGH. Biztos a fáradtság is belejátszott a vesztünkbe - hisz aznap már ez volt a harmadik instánk - de tény hogy egy életre meggyűlöltük a helyet. Piszok nehéz dolga lesz annak, aki engem még egyszer el akar majd rángatni a Botanica-ba. Annak ellenére mondom ezt, hogy a befejezés szerencsére ezúttal is jól sikerült. Az utolsó boss majdhogynem könnyebb volt mint bármelyik, akivel eddig Outland instáiban találkozhattunk.Hajnali fél háromra tehát végül csak begyüjtöttük a hiányzó kulcsdarabkát, így a már-már agónia közeli állapot után úgy térhettünk nyugovóra, hogy már csak két lépés volt hátra a Karazhan attunementből.
The Arcatraz
Tanulva ez előző estéből, úgy döntöttünk, ide már csakis célirányosan térünk be. Jelen esetben ez azt jelentette, hogy leöltük az első bosst - aki nem volt kimondottan nehéz - majd felmarkoltuk a fragmentet, s gyorsan tovább is álltunk. Egy screenshot azért itt is született.
The Black Morass - kurva nehéz, de kurva jó
Ez számomra a nagybetűs EVENT. A wow legjobb pillanata. Tökéletes. Mondom ezt annak ellenére, hogy kb 15-ször voltam ott mielőtt sikerült vlgigcsinálni. Egy pár szó a történetről. A Caverns of Time jellegéből fakadóan ismét egy korábbi esemény közepébe csöppenünk. Ezúttal a Dark Portal megnyitásánál kell segédkeznünk Medivhnek, a Black Morassban, amely a mostani Blasted Lands helyén elterülő hatalmas mocsár. Míg Medivh elfoglalja magát, nekünk meg kell védelmeznünk a kis testét, pontosabban az azt körülölelő pajzsot. S kik azok a galádok, akik az életére törnek. Nos ,18 egymás után megnyíló portálból érkező válogatott rémségek. Igen, 18-szor kell újra és újra nekiveselkedenünk a ránk rontó démoni seregek elleni harcnak. Ráadásul minden 6-dik portálon egy-egy boss jön kereszűl, csak hogy minket boldogítson. Ezek közül a második az amely tulajdonképpen a mérleg nyelveként funkcionál. Ha ezen túljut a csapat, már elég nagy a valószínűsége a sikernek. (Ellenpontként: volt hogy a 16 wave-nél wipeoltunk) A harc maga a tömény adrenalin. Ahogy egyre sűrűbben érkeznek a seregek, egyre jobban kalapál az ember szíve, velem előfordult, hogy a második bossnál már oda sem mertem nézni a tankunk hp csíkjára, vagy a pap manájára. Halálos. Ami az izgalom mellett egyébként különösen tetszett, az hogy nem volt ultimate tactics, amit használtunk volna. Tehát mi magunk jöttünk rá, tapasztaltuk ki, hogyan a legjobb kezelni az addokat, mikor éredemes megidézni a segítségünkre érkező sárkányokat. Áldott legyen a Blizzard neve, ki nékünk adta a Caverns of Time-ot! (Ezek után nincs az az isten ami meggátolhatna abban, hogy egyszer eljussak a Mount Hyjalhoz. ) Egy kemény chain quest méltó lezárása volt ez az epikus küzdelem. Miután Aeonus is elhullott, megunkhoz vehettük a megérdemelt jutalmunkat, a Master's Key-t!
Karazhan
A kulccsal a zsebünkben, hárman úgy döntöttünk, máris meglátogatjuk Karazhant. A papunk kipróbálta a mind visiont, én az invisbilityt a tankunk meg csak berohant. Bewipeoltunk 3-szor csak a vicc kedvéért, és azóta tűkön ülünk, hogy minél hamarabb összejöjjön a 10 attuned ember, s visszajöhessünk ide, immáron az ölés vágyával!

Old Hillsbrad Foothills

A Burning Crusade már eddig is minden várakozásomat felülmúlta, ám két nappal ezelőtt olyat kaptam, amire egyáltalán nem számítottam. Vagyis, hogy nem számítottam, az talán túlzás, mert azért bíztam benne, hogy a Caverns of Time nagy királyság lesz, de hogy ennyire, arra álmomban sem mertem gondolni. Ha leszámítjuk a raidelést, két dolog van, amit imádok a PvE-ben: a gondosan felépített és kellő nehézségű sztori orientált chain questeket és az 5 emberes insták semmihez sem fogható varázsát. Old Hillsbrad Foothillsben - amely a CoT első része - mindkettőből jut nekünk bőven. Nem szeretnék hosszasan ömlengeni a témáról, mert úgyis csak az tudja felfogni miről beszélek, aki már átélte ez a csodálatos időutazást. Úgyhogy csak egy pár mondat arról, miért is vagyok oda annyira ezért az instáért.
1. Mindig is szerettem a külső térben játszódó instanceket. (ZF, ZG, AQ) Tudom, ez nem pont az igazi "dándzsön fíling", de talán épp ezért tetszik, mert itt nincs ott az az állandó bezártságérzet, lehet mountolni és ettől reálisabbnak hat az egész szituáció.
2. Az elsőből fakad. Növényzet. Lehet bagatel dolognak tűnik, de szerintem abszulút jó dolog, hogy élő világban is kalandozhatunk néha, a megszokott barlangok és egyébb élettelen helyek után.
3. A questline. Remekül felépített, lebilincselő. Az embert érdekli, mi miért történik.
4. Nehézség. Ez nyílván szubjektív. Csakis attól függ, ki milyen partival megy oda. Ha öt 70-essel, akkor gyerekjáték, ha öt 66-ossal, vér és veríték. Nekem pont szerencsém volt. Izzadtunk keményen, de meglett. Ez, a jó értelemben vett szívás.
5. A végére hagytam az igazi ütőkártyát, aki nem más mint Thrall. Ahogy mondani szokták, az élmény minden pénzt megér. Lehet, hogy van olyan ember aki kizárólag a zárt helyeket kedveli, (agorafóbiás wowos előfordulhat :) ) nem szereti az élővilágot, szarik arra mit miért csinál, és hidegen hagyja, hogy egy hely nehéz -e, vagy sem. Ha tényleg akad ilyen illető, neki azt tanácsolom mégis menjen el OHF-be, mert Thralltól még az ő csökött agya is be fog rosálni. Onnantól kezdve, hogy kiszabadítottuk én csak vigyorogtam a monitor előtt, mint a tejbetök. Rohangál, zúz, sőt együtt is vágtathatunk vele. Zseniális. Arra az egy ütéses KO-ra pedig - amit a Keepben oszt ki, mielőtt felfegyverkezne - nincsen szó. MINDENKINEK látnia kell. :D

The Underbog

A mai nap programja nem volt más, mint egy újabb, eddig még számunkra ismeretlen instance felfedezése. Ez pedig nem volt más, mint az Underbog. Mielőtt azonban ellátogattunk volna a Coilfang Reservoir második szárnyába, elébb Eretnek kedvéért - aki tegnap nem tarthatott velünk - ismét mentünk egy Slave Pens kört. Ez tulajdonképpen jól is jött, hiszen így legalább összehasonlíthattuk a két helyszínt, erősség szempontjából, tekintve, hogy mindkét helyre ugyanazzal a csapattal mentünk. A mai partink így nézett ki: Leyuna:62-es feral druid(tank), Caldera:65-ös rogue(DPS), Eretnek:64-es retrib pala(SP-ben healer, Underbogban DPS), Hedi:61-es feral druid(SP-ben DPS, Underbogban healer) no és persze jómagam 64-esként. Érdekes módon Slave Pensben akadt több problémánk. Bebizonyosodott, hogy a Mennu elleni harc tényleg nem könnyű, ha egy árva lélek sincs a bandában aki tudna manát szívni. Magyarul szépen bewipe-oltunk elsőre, igaz ebben egy meg nem beszélt pull is szerepet játszott. Aztán második próbálkozásra változtattunk a szerepeken, és ez utólag remek húzásnak bizonyult. Hedi kizárólag a totemek leszedésére koncentrált, míg Eretnek simán kihealelt bennünket. De, ha ez nem lett volna elég, Rokmarnál is akadtak gondjaink. Az én kedves paladin barátom képtelen volt életben tartani a tankot, ám szerencsére a váltás itt is bejött. Két gyógyítóval könnyedén abszolváltuk a feladatot. A harmadik bossra kár szót vesztegetni, ezúttal is gyorsan megadta magát. Így érkeztünk el tehát Underbogba. Kissé vegyes érzelmekkel, hiszen tisztában voltunk vele, hogy nehezebb (legalábbis papíron) helyre igyekszünk. Ehhez képest sokkal simábban ment minden, mint azt előzőleg vártuk. Persze ebben biztos szerepe volt annak is, hogy a két kolléga felcserélte a szerepeket. Lényeg a lényeg eleinte nem volt semmi gond. Ám még mielőtt kitérnék a részletekre, mindenképp szólnom kell az elénk tárulkozó tájról. Egy szóval; meseszép. Minden kétséget kizáróan ez a legszemrevalóbb instance az eddig négy közül amelyet bejártam. Egyrészt nagyon, de nagyon tetszenek a hely színei, másrészt az élővilág is rabul ejt. Már Zangarmarsh faunája is belopta magát a szívembe, így nagyon örültem, hogy az ott megismert lényeket láthattam viszont idebent is. A sporebatekért (spóradenevér rulez :) )nagyon odavagyok, piszok jól néznek ki. De hasonló a helyzet a boglordokkal is. Amikor volt egy kis szünet, és nem kellett épp valakit birkává változtatnom, esetleg szénné lőnőm (frostnovával ez asszem képzavar, de nem baj) mindig megálltam gyönyörködni a hely szépségében. Az alant látható természetes híd különösen tetszett.
Ám szerencsére azért az ellenfelek is ott voltak, így nem volt alkalmam ráunni a tájra. Ám hiába voltak ezek magasabb szintűek mint slave pens-beli társaik, hullottak mint a legyek. Nőt az XP, nőt a repu, csodás vidéken jártunk. Mi kell még? Nos, mindössze egy dolog: jó kis bossfightok. Végül ehhez is volt szerencsénk. Az első lord, Hungarfen, aki gondolom magyar ősökkel is rendelkezik igazán szimpla fickó. Egy-két gyanús mérgező gombával ugyan megpróbált nehéz helyzetbe hozni minket, de összességében nem volt nehezebb ez a harc, mint bármely trashmob elleni küzdelem. A második boss, már egy kicsit tréfásabb fickó volt. Mint ahogy a nevéből is kivövetkeztethető Ghaz'an, a hidra a Zul'farrak beli Ghaz'rillával, és a Zul'Gurubos Gahz'rankával állhat rokonságban. Magyarul ez annyit tesz, hogy körülbelül ugyanúgy néz ki, mint gyengébb társai. Ám, hogy az igazat megvalljam, ő sem igazán erős figura. Mérgez ugyan szépen, de ha mindenki jó helyen áll, akkor bizony ő is a piece of cake kategóriába tartozik. Szerencsétlenségünkre, ez a jó helyen állás dolog nekem elsőre nem sikerült. Az idióta windows épp akkor csapta fel az updatek miatt újraindításról szóló ablakát, mikor épp rárohantunk a gyíkra. Ennek az lett a következménye, hogy pont akkor értem oda, mikor nem kellett volna. Következmény: Iceddawn farokkal szájba csapva (na, nem úgy), piranhák közé jól beesve, s ott elpusztulva, az ő DPS-e kiesve -> wipe. Másodjára hálistennek nem játszott velem ilyan csúnya tréfát az oprendszer, úgyhogy odatehettem magam -> victory! :) Sajnos valahol ilyentájt lőttem egy olyan beszólást, hogy "nem akarom elkiabálni, de eddig minden nagyon-nagyon könyen megy". Nos, ez hiba volt. A vége piszok nehéz lett. Kezdődött azzal, hogy én bamba mágus nem vettem észre az egyébként elég jól látható hunter bosst, és gyakorlatilag nekisétáltam. Persze behúztunk még hozzá egy boglordot is, csak mer' mér ne. Úgyhogy végül őt is csak ráadással sikerült megfosztanunk földi valójától. Mentségemre szolgáljon, egyszer a communitynk egyik igen tapasztalt main tankja, Erazmus hasonló módon rohant neki Moamnak. Ő meg azt nem látta. Pedig az a fiú azért van vagy két képernyő. Hehe. Visszatérve Underboghoz, a java még csak eztán következett. Idáig tulajdonképpen minden komolyabb gond nélkül eljutottunk, ám a végső boss rendesen kofogott rajtunk.
Tegnapi írásomban még hiányoltam a taktikai részt, na mára rendesen megkaptam az arcomba. Itt bizony taktikázni kellett. Vagyis kellett volna. Vagyis taktikáztunk is mi, csak nem jól. Mivel ötünk közül még senki nem járt itt korábban, Hellbeck cimboránktól jött az infó, mit is kéne csinálni. Mi annak rendje és módja szerint úgy is csináltunk mindent, ahogy ő mondta. Nagyjából. :) Együtt mentünk oda, jó közel álltunk, hogy kaphassunk a finom villámból, ám Caldera sohasem futott el, mikor megkapta a debuffot. Mi meg sorra meghaltunk. Persze aztán olyan információt is kaptunk, hogy nem kell közel menni. - Megjegyzem a woowiki is azt írja, tankolni középen, a többiek meg max távolságra. - Ám mi kitartottunk az erdeti tervünk mellett. Ez így ment vagy ötször. Igaz közben néha sikerült resetelni a fiút, úgyhogy előfordult némi feltámasztás is, ám alapjában véve úgy töltöttünk el itt, majd egy órát, hogy ripsz-ropsz meghaltunk, majd 10 percig futottunk vissza. Ez nem volt jó. Ami jó volt az az, hogy végül csak leöltük a Black Stalkert. Merthogy egyébként így hívják őkelmét. Felmarkoltuk a lootot, majd tulajdonképpen elégedetten távoztunk. Legalábbis én. Ha össze kéne foglalnom az első benyomásaimat Underbogról, mindenképp , és csakis pozitív jelzőkkel illetném. Illetve illetem is. Szép is, jó is, s még kihívás is (jelenleg). Nekem ennél egyáltalán nem kell több.

Az új insták

Ma immáron egy hete lesz annak, hogy először tettem a lábam Outlands földjére, ám egészen tegnapig sikerült kihúznom úgy, hogy nem látogattam meg egyet sem az új instancek közül. Mindig akadt valami kvesztelgetnivaló, vagy szimplán nem volt annyi időm, hogy belevágjak egy hosszabb többszereplős kalandba. Na de tegnap!
Hellfire Ramparts
Elsőként természetesen a Hellfire Citadel kezdő részébe, Hellfire Rampartsba mentünk. Ide egy kicsit talán túlkorosak is voltunk, tekintve, hogy a csapatból 3-an is a 63-as szintűek népes táborát gyarapítottuk ezidőtájt. Hogy mégse legyen olyan könnyű a dolgunk, Hedit vittük magunkkal gyógyítónak. Nem, ezúttal nem a kedves barátom képességeit vonom kétségbe, csupán arra célzok, hogy egy 60-as feral druid (hiába a remek healer gear) nem a legideálisabb erre a szerepre. Ráadásul a tankunk, aki szintén resto druidából vedlett vissza ferallá nem igazán értette a dolgát. Ennek ellenére élvezetes volt az első run. A hely alapból semmi extra, gyakorlatilag azt adta amit vártunk. Illik Hellfire Peninsula sivár vidékéhez. Kicsit UBRS-re emlékeztet, legfőképp a színek, nomeg a rengeteg ork miatt. Ezekkel az orkokkal szerencsére könnyen elbántunk, s az első 2 bossszal sem volt semmi gond, de a harmadik sajnos eleinte kifogott rajtunk.

Akármit is csináltunk, ez a kedves kis sárkány mindig Hedire támadott azonnal, amint megöltük a lovasát. Ebből aztán kétszer is wipe kerekedett, tekintve, hogy Hedi barátunk nem nagyon bírta a sárkány leheletét. Harmadszorra aztán valahogy csak túlélte, legalábbis az első fújást, s bár utána ismétcsak jobb létre szenderült, immáron nélküle sem volt gond elintézni az egyébként Nazan névre hallgató madárkát. Kezdésnek nem volt rossz.
The Blood Furnace
Amint végigtoltuk HR-t mentünk is tovább az insta második szárnyába. Szerencsére a csapatunk kisebb átalakuláson esett át. Hedi, Eretnek és én maradtunk, de kaptunk még két druidát. Egy sokkal jobb tankot, és egy 62-es resto-t, úgyhogy Hedi átválthatott macska alakra. Bár ne tette volna. :) A hely egyébként az első rész jellegzetességeit megőrízte, s mivel jobb volt a bandánk, mint előzőleg, az sem igen tűnt fel, hogy nehezebb lett volna. A külcsín sem sokat változott, bár itt talán több volt a megjegyezhető elem. A hatalmas lépcsőn való baktatás igazán megmaradt bennem, mint ahogy az utolsó boss szobája is a maradandó élmények közé sorolható.
Tulajdonképpen itt sem volt semmi különös, már ami a taktikázást illeti, bár a nagy hólyag előtti harc egész érdekes volt. Nem kihívás, szimplán érdekes. Alapvetően tetszett ez a hely is. Sőt, Hedi állandó felrobbanása az aknákon olyan vidámságot okozott nekem, hogy történjék bármi is heroic módban, ez hely mindig a fun kategóriába tartozik majd nálam.
The Slave Pens
A tegnapi nap nem volt elég, ma ismét instába kellett mennünk. Ezúttal a Coilfang Reservoir első negyedét fedeztük fel. A tegnapi móka sem volt rossz, de alapjában véve ez a hely ezerszer jobban tetszik, mint a Hellfire Citadel első ágai. Már az is sokat nyom a latban, ahogy megközelítjük az instancet. A hatalmas tó közepén a víz alatt úszva tudunk csak eljutni a bejáratig. Bár hasonló élmények visszaköszönnek néhány fantasy jelegű filmből, (Conan, a pusztító, 13-dik harcos) mégsem éreztem egy percig sem, hogy mindez nyúlás lenne. Az "ez valahonnan ismerős" érzés egyébként a későbbiekben is megmarad, ám míg korábban az említett filmek ugorhatnak be, az instán belül inkább saját magukra hajaztak a készítők. Mármint a korábbi dolgaikra, ugyanis a Slave Pens belsejében járva leginkább Blackfathom Deeps, és Maraudon juthat eszünkbe.
Itt is a vizes dolgok, és persze a nágák állnak a középpontban. Képi világát tekitve tehát mindenképpen ez utóbbi viszi a prímet az eddig bebarangolt hármas közül. Nagy, bonyolult feladatokra persze itt sem kell számítani, a legtöbb dolgot szimplán erőből meg lehet oldani. A bossfightok sem agyalósak, még talán az első fickó a legkeményebb. Legalábbis annak a csapatnak, aki nem tudja elszívni a szegény pára manáját.

A másik kettő tényleg "piece of cake" kategória, ha az ember rendes csapattal érkezik. S a rendes alatt, sem kell igazán komolyat érteni, tekintve, hogy Hedi ezúttal teljesen könnyedén megoldotta a gyógyítói feladatokat, annak ellenére, hogy csupán az insta közben ütötte meg a 61-es szintet. (Érdekes, hogy a meeting stone-nál nem tudtuk megidézni őt, a túl alacsony szintje miatt.)
Konklúzió
Mindent összevetve teljesen rendben volt ez a három instance. Kicsit talán túl egyszerűek a korábban megszokott taktikázós raid insták után, de az újdonság öröme ezúttal is nagyon sokat ér. S, tulajdonképpen az is felüdülés, hogy nem 6 órára szögez folyamatosana gép elé, hanem csak egy, teszemazt kettőre.

Black Wing Lair

Zengjenek harsonák, dobok dübörgése ébresszen élőt és holtat, s mindenki üvöltse: Hallelujah! Vagymi. Szóval lehet örömködni, végre eljutottunk az oly távolinak, már-már elérhetetlennek tűnő helyre, Black Wing Lairbe. Ha próbálnám tárgyilagosan nézni a dolgokat, akkor akár azt is mondhatnám, végtelen hosszú volt a böjt, hiszen a szánalmasra sikerült AQ nyitás napja óta, most volt először alkalmam új helyet felfedezni magamnak Azeroth földjén. Ha belegondolok, hogy az említett esemény bíz lassan egy éve történt, akár negatív kicsengése is lehetne eme írásnak, de mindenki (leginkább jómagam) megnyugtatására közlöm, nem lesz. Sőt. Tulajdonképpen nem is érzek semmi mást, csak örömöt a témával kapcsolatban.Végre olyan szintre ért a Maiev, hogy betehette a lábát BWL-be, s tette ezt többek között az én segítségemmel is. Hát mi ez, ha nem ok az örömre. Lássuk, hogyan történt.
Egy gyors Onyxia látogatással kezdődött az este, ám szerencsére a sárkány ezúttal is könnyen megadta magát, úgyhogy a gyors teleportálás, s az Ironforgeban való reparálás után az egész csapat Blackrock Mountains felé vette az irányt. A gyülekezőhely természetesen Thorium Point volt (lásd a képet), ahonnan aztán egyszerre indultunk meg a hegy felé. Engem mindig valami magasztos érzés fog el, mikor egyszerre látok sok-sok embert (s egyéb fajokat) különböző hátasokon a WoW világában. S, ha ráadásul még együtt is vágtatnak, az még tovább fokozza az élvezeteket. Nos ez esetben is így történt. Az aktuális vezetőnk, Libralix jelére egyszerre indultunk meg a hőn áhított cél irányába. A zabolátlan lovak, kosok, tigrisek én mechanostriderek (már ha ezek is lehetnek zabolátlanok) látványa minden arra járót egy pillanatnyi megállásra és csodálkozásra késztetett. Bizony, nem mindennapos kép, mikor negyven szövetséges együtt vágtat végig Searing Gorge komor földjén. (A nagyobb raidek általában bent gyülekeznek.) Így értünk hát a hegy gyomrába, ahol aztán mindenki a gömb felé vette az irányt, amely szép sorban beteleportált minket Black Wing Lairbe. Az első lépésemről is muszáj voltam képet csinálni. Íme:
Hiába láttam már annakellőt többször is a helyszínt a különböző videókon, a hatás így is fenomenális volt. Nem azért, mert olyan egyedi, vagy olyan hatalmas volna Razorgore terme, hanem inkább azért, mert ott bent tudatosult bennem, hogy "végre, itt vagyok", vagyis hogy jó egy évnyi játék után eljutottam arra a helyre ahová mindig is vágytam, s ahová nagyon sokan, még nagyon sokáig nem fognak eljutni. S, ez előbbi - ha utóbbi nem is - igen jó érzés, és büszkeséggel tölt el. De tegyük most már félre az érzelgősséget, egy pár szót mindenképp írnom kell arról, hogyan is alakult az első küzdelmünk a Drakkisath utánzattal.
Szerencsére a fórumunkon már az estét megelőzően is sokat tárgyaltunk a különböző taktikákról, így aztán felkészülhettem a saját szerepemre. A nagyon fontos szerepemre. Tudniillik Libralix, a szokásostól eltérően nem a vadászokra akarta osztani csali szerepét, hanem a mágusokra. Konkrétan magára és énrám. Az előzőleg megnézett videókon remekül működött, a következő taktika: A mage rohangál körbe-körbe, folyamatos Arcane Explosion-ökkel magára húzza a sok dragonkint, akik jó esetben nem érik utol, mivel a hunterek csapdái folyamatosan lassítják őket. Elméletben klappolt, gyakorlatban sajnos nem. Egyrészt a hunterek valamiért nem tudták kellően használni a tetszhalál képességüket, másrészt a gyógyításommal megbízott pap, nem igazán tudta megóvni a csinos kis popsimat a csúnya sárkányok harapásától. Amíg a közelemben tudhattam a priestet minden rendben volt, de amint komolyabbra fordult a helyzet, blinkelnem kellett, aminek az lett a következménye, hogy magamra maradtam, hiszen kikerültem a gyógyító hatósugarából, az esélyem a túlélésre pedig gyakorlatilag nullára csökkent. Nem volt mit tenni, váltani kellett. Kipróbáltuk a sok guild/RC által sikeresen alkalmazott hunter-kiter taktikát, és meg kell mondjam sokkal sikeresebbnek bizonyult, mint az újítónak szánt mages. Bár a szerepem leredukálódott az orc magek leölésére, és a legioneerek sheepelésére,cseppet sem bántam. Hogy miért? Mert ez a harc roppantul élvezetes. Mondhanám epikus. Elsőre kissé átláthatatlan, de ha az ember szakavatott szemmel figyeli, akkor észreveszi, hogy itt bizony minden okkal történik. A hatalmas katyvasz minden eleme határozott szereppel bír. Negyven ember, és megannyi szörny ádáz küzdelme (nem csak fegyverrel, ésszel is), s köztük az általunk kontrollált boss rohangászik, pusztítva a saját tojásait. Káosz. Ám, tökéletes káosz.
Minél többször próbálkoztunk, annál jobbak lettünk, de sajnos a második fázisba még nem sikerült eljutnunk. Ám az utolsó harcunkkor már csak hét tojás maradt. Ha azt nézzük, hogy ekkor összesen két hunterünk volt, joggal reménykedhetünk, hogy legközelebb, egy normális 40 fős csapattal simán lenyomjuk majd a fiút. Addig meg inkább az egyik wiperól postolok egy képet, csakhogy legközelebb nagyobb legyen a kontraszt. Hisz legközelebb Razorgore feje a porba hull majd!

Maiev pwned Ragnaros!

Talán a tudatalattim is közrejátszott abban, hogy az előző írásom nem született meg hamarabb, csak most mikor máris itt a cáfolata a hosszan tartó "egy helyben toporgásnak". A deja vu érzés elillant, továbbléptem. Akárcsak a Maiev, tegnap este.
Már néhány hete eljutottunk arra a szintre, hogy képesek voltunk megölni mindenkit Molten Coreban, beleértve Majordomo követőit is, így nyitva állt előttünk az út Ragnaros mesterhez. Ha az emlékezetem nem csal, eleddig háromszor volt alkalmunk szembenézni a tűz urával, de sajnos minden esetben csak egy rövidke randevúra volt lehetőség, az idő rövidsége miatt. Az előző alkalmakkor mindig úgy jött ki a lépés, hogy körülbelül egy óránk maradt a nagy harcra, s ennek következtében, csak holmi hevenyészett próbákra futotta erőnkből, s időnkből. Ám ezúttal, szerencsére minden másképp történt. Elcsépelt szófordulattal élve, már az előjelek is bíztatóak voltak. A múlt heti Mc nyitónapunkon sikerült lemészárolnunk az első nyolc bosst, új maiev rekordot állítva fel ezzel. Így a tegnapi napra úgy készülhettünk, hogy mindösszesen Majordomo uraság, és 8 segítője áll az utunkban Ragnaros előtt. Mivel jómagam voltam a vezető, alaposan felkészültem az ütközetre. Bár már többször átéltem a Ragnával való találkozás semmihez sem fogható érzését, mégis úgy gondoltam, némi plusz információ, és előkészület sosem árt. Így aztán a runt megelőző napokon többször megnéztem néhány videót a harcról, illetve beleástam magam a taktikába, különös gondot fordítva a pozicionálásra. Ez utóbbi azért volt különösen fontos, mert a korábbi alkalmakkor, sosem jutott kellő idő arra, hogy mindenkinek személyre szabottan megmutassuk, hol is kell állnia a harc során.
Az elméleti felkészülést gyakorlati is követte. Ez abban merült ki, hogy legyártattam 60 Greater Fire Protection Potiont az egész raid, illetve 15 Brilliant Wizard Oilt a casterjeink számára. Persze ez mit sem ért volna, ha a többiek nem készülnek fel kellően. De szerencsére nem így esett. Bár nem tudom pontosan ki milyen holmit hozott magával, de úgy láttam, a raid nagy része tényleg komolyan vette az elengedhetetlenül fontos felkészülést. Így vágtunk hát neki tegnap este a magnak. Domoig könnyű utunk volt, ilyen gyors pullozást még sohasem láttam. Véleményem szerint bármelyik hardcore RC-nek becsületére vált volna, ahogy tankjaink tették a dolgukat. (Bár abba azért nem könnyű belegondolni, hogy vannak olyanok, akik 70 perc alatt ürítették ki a helyet.) Majordomo is viszonylag könnyen megadta magát, 1 wipeot leszámítva. Így aztán abszolót korán odaértünk Ragnaros odújához. Ezáltal volt lehetőség mindenkinek személyre szabottan, egyesével megmondani mi is a dolga, s ezen dolog sikerességéhez hova is kell állnia. A kissé hosszas pozicionálgatás után készen álltunk a küzdelemre.
Az első próbálkozásunk kecsegtető volt, hiszen sikerült 47%-ra levinnünk Raggie életét, de sajnos túl sokan haltak meg az első fázis során, így a Son of Flamek tualjdonképpen könnyen kivégezték az életben maradtakat. A második próba sokkal jobban sikerült, a sonok is elhulottak, végül 20%-nál halt meg az utolsó ember. (Gnóm, törpe, Elf, ki tudja.) A meglepően jó kezdet hatására úgy döntöttem itt az ideje mindent bevetni, kiosztottuk az italokat, s mindekit arra kértem, használja összes felszerelését, amely növelheti a siker esélyét. Így is tettünk, mégis csúfos kudarc lett a harc vége. Hiába a sok potion, meg sem közelítettünk az előző try sikerességét. Így jött el a negyedik esély ideje. Mikor ismét elkezdünk készülődni felötlött bennem az egyik video, amelyet előzőleg láttam, s mely során az adott RC éppen a negyedik próbálkozására gyűrte le a bosst. Én is - mint ahogy mindannyian - hasonló végkifejletben reménykedtem. Ám végül ismétcsak a halál jutott osztályrészünkül.
A négy kudarc hatására, úgy döntöttem itt az ideje megkérdezni a "népet", akarnak e tovább próbálkozni. Az "Are you up for one more try?" kérdésre mindössze hét "no" választ kaptunk, így a döntés nem is lehetett más. Megpróbáljuk. Legalább még egyszer. Bár készleteink fogytán voltak - csak meleeknek jutott potion - mégis megtetettük amire oly régen vártunk mát. Az első fázis gyakorlatilag hiba nélkül ment végig. Néhányan persze így is meghaltak, ám a sonokat még így is messze a legjobb esélyekkel vártuk. A raid életben maradt tagjai nem is okoztak csalódást, remekül vették az akadályt. Habár még egy lángocska életben volt mire Ragnaros visszatért, így is viszonylag gyorsan tudtuk folytatni a harcot. Sajnos eleinte elég kevés DOT került Raggiera, s szépen lassan haltak is meg embereink, így félő volt, hogy nem leszünk képesek megölni, mielőtt a sonok újabb hulláma érkezik. Nos, nem így történt. Mindenki küzdött az utolsó leheletéig. Jómagam minden fölös pillanatban a "Nuke!" paracsot szajkóztam Raid Warningba, míg a haláluk által a passzív szemlélő szerepére kárhoztatott társaink egyfolytában biztattak minket, hogy ne adjuk fel, ezúttal meglehet. A TS-en is tomboltak az érzelmek, Eretnek, Hedi s persze én is abszolút felfokozott állapotban hergeltük egymást. Mikor megjelent az üzenet, mely szerint mindössze 20mp van a következő hullámig, úgy éreztem nem sikerülhet. Jobbra-balra tekintgettem. Felemelő volt látni, hogyan záporoznak a frostboltok, shadowboltok Ragnaros testére. Ekkorra persze már a priest DOTOK és felkerültek. Nem számoltam magamban a másodperceket, de úgy éreztem a 20 már régen letelt, és bizony Ragnaros mindjárt eltűnik. Az élete ugyan fokozatosan csökkent, de a csökkenés sebessége túl lassúnak tűnt. Az elmebaj kerülgetett mikor 1%-on volt az élete. Az az 1% számomra percekig tartott, olybá tűnt sohasem látjuk már meg a dead feliratot. Az ujjam, mellyel a frostbolt gombját nyomogattam, kis híján eltört a nagy erölkődésben. S akkor, mikor már azt hittem itt a vég, egyszercsak meghalt Ragnaros. Eltűnt, s nem maradt utána semmi, csak hatalmas buzogánya. Nehéz elmondani mit éreztem akkor. Annak aki nem élte még át ugyanezt, nem lehet elmagyarázni ezt az érzést. Hiszen ez csak egy játék. Igen, az. De mikor negyven ember közös erőfeszítése árán sikerül véghezvinni valamit, valami nagyot, akkor az túlmutat a játék szó határain. Mikor 40 ember egymást teszi boldoggá, az nem csak játék.
S igen, mi boldogok voltunk. Üvöltés a TS-en, üvöltés a játékban. Hosszas gratulációk egymásnak, egy vicces fotó, majd a várva várt loot. Így zárult a Maiev első estéje, melyen megölte Ragnarost. Ámen.

Újra Ragnarosnál

Hát ezt nem gondoltam volna. Az utóbbi időszak szenvedése után, végre múlt héten is és tegnap full maiev raiddel mehettünk Molten Coreba. Szerencsére a toborzásnak nem csak a csapat létszámát illetően lett eredménye. A full raid által olyan fejlődésen ment keresztül a maiev amilyenre még a legderűlátóbbak sem számíathattak. Egy héttel ezelőtt az első 4 boss volt a csúcs, ehhez képest tegnap már szembenézhettünk Ragnarossal is. Bizony egy hét alatt ez nem kis fejlődés. Persze azért ennek is mindent másnak a wowban (életben) megvan a maga oka, amely jelen esetben nem más, mint hogy mi cseppet sem kezdő csapatként érkeztünk MC-be, hanem egész normális zg-s gearrel. Ennek, nomeg a 40 embernek köszönhetően olyan simán vettük az akadályokat, hogy nem győztem csodálkozni. Múlt héten Hedi vezetésével kezdődött az új korszak. Mind Shazzrah, mind Geddon lement elsőre. Utóbbi ráadásul úgy, hogy egy vendég loladin(ugyan milyen más kaszt is lehetne) belerobbant a raidbe. De nem volt gond, megoldottuk. Így hát pozitív élményekkel, és az ismeretlen felfedezésének reményében térhettünk vissza a magba tegnap este. Ahol a diadalmenetünk folytatódott. Sulfuron és Golemagg is elsőre adta meg magát. Az óriás felett aratott könnyű győzelem számomra különösen meglepő volt, hiszen emlékszem, hogy hordásként milyen sokáig tartott ez a küzdelem anno. Ott mindenki manaproblémákkal küszködött akkor, itt meg akár evocation nélül is kihúzhattam volna a harcot. Nem hiába, a jó gear sokat számít. És valószínű ez volt a döntő Majordomonál is. Bár itt wipeoltunk 3-szor, ám a harc nehézségéhez képest szerintem abszolút könnyen gyűrtük le a kígyót. Vagyis annak segítőit. Az ő halálukkal történelmi pillanathoz érkezett a maiev. Először tett látogatást Ragnaros odújában. Szó mi szó, kicsit büszke vagyok rá, hogy mindezt az én vezetésemmel tette. Sajnos a nagy meghatottságtól :), nem nagyon sikerült értelmes fotókat csinálnom. Magáról a mesterről nem is született screeenshot, de nembaj most ez is megteszi Domoról, meg a maievről. Aztán majd postolok fotót Ragnarosról, amikor farmoljuk. És a tegnapi este után úgy vélem ez a pillanat cseppet sincs messze. Az idő rövidsége miatt mindössze egyszer próbáltuk meg az öreg harcost, de így is sikerült 60%-ra levinnünk. Mindenféle komolyabb segítség nélkül. Nem használtunk egyetlen potiont sem, jómagam még a fire wardot is elfelejtettem felhúzni. Ennek ellenére nagyon jól ment. Ha a csapatunk összeszed még némi fire res geart, és megtanuljuk kezelni a sonokat(tegnap szinte mindenki meghalt mire jöttek), akkor azt hiszem nagyon rövid időn belül Ragnaros ölőnek hívhatjuk majd magunkat. Ámen.

Jin'do, avagy wipe, wipe hátán

Nos, ezúttal a megszokott "ezt a bosst öltük meg" kép helyett, egy más tipusú, "így hullott el a raid" az aktuális. Az utóbbi időben viszonylag kevés új boss-szal sikerült megismerkednem, hiszen zg-ben szinte mindig ugyanazokat farmoljuk, MC-ben már mindet ismerem, és bár AQ megismerése jól indult, mégis megtorpantunk Burunál. Ezúttal azonban a kevés jelentkező miatt elmaradt az Onyixia+Molten Core duó, így Hedi javaslatára látgatást tettünk Jin'do the Hexxernél, Zul'Gurubban. Bár a sikerélmény - mint ahogy a screenshot is demonstrálja - elmaradt, én tulajdonképpen mégis élveztem a raidet. Nem emlékszem pontosan hányszor is próbáltuk végül legyűrni a trollt, (de hiányzott már az a tánc!) de abban biztos vagyok, hogy legalább ötször nekigyűrkőztünk. A legjobb próbálkozásunk alkalmával sikerült is 50%-ra levinnünk a táncoslábú életét, de aztán végül ott is ő diadalmaskodott. Nem tudom igazából, hogy mi lehetett a probléma, hiszen nincsen viszonyítási alapom, de úgy vélem, hogy ez a harc leginkább a gyakorlásról szól. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem véletlenül kerüli el sok, nálunk jóval profibb community is Jin'dót. Igencsak nehéz harcról van itt szó, amely talán még a Hakkar fightnál is keményebb. (Pláne, ha azt vesszük, hogy ő mostmár a piece of cake kategóriába sorolandó számunkra.) Nem tudom, hogy mikor lesz lehetőségem újra összefutni a trollal, de nagyon remélem, hogy kudarcba fulladt próbálkozok ellenére visszatérünk még ide. Nem szabad feladni, és különben is, azok az igazán érdekes harcok, amikor meg kell szenvedni, hogy legyűrjünk valakit. A farmolásban igazán csak a loot a jó. Mindenesetre Jin'do után, csak a jó szájíz kedvéért, lenyomtuk még Venoxist 16 emberrel. Piece of Cake a köbön.

Újra Ahn'Qirajban

Az utóbbi hetek bénázása óta kissé félve indultam AQ felé. Ám szerencsére félelmem alaptalannak bizonyult. A mindig könnyű Kurinnax harc után ismétcsak Rajaxx felé vettük az irányt, ahol ezúttal sikerült minden a bugot elkerülnünk. Ebben a "ne álljunk a gyökérre" gondolatban lehet valami, mert ezúttal valóban sikerült mindenkit lezavarnunk róla, és ezáltal (vagy csak szerencsénk volt) nem is volt semmi probléma. A hullámok rendesen jöttek, nem tűntek el az npc-k sem, így hát le is ment a general minden probléma nélkül. Gyorsan kattintottam is egy screenshotot róla, ami bár nem lett a legjobb(sőt), de azt azért tökéletesen szemlélteti, hogy a fiú bizony nem nagyon élő.Utána persze tovább mentünk Buruhoz ahhol azonban már elpártolt tőlünk a szerencse. Harmadik próbálkozásunkra sikerült 1%-ra levinnünk őt, de aztán csak meghaltunk, pedig a nyomorultnak már csak 5999 HP-ja volt. Ezt is simán leverhettük volna róla, ha mindenki úgy tette volna a dolgát, ahogy megbeszéltük. Nem értem azokat az embereket, akik a tactics négyszeri beolvasása után sem tudják, hogy a dombra kell futni, és nem be a mély vízbe, ami egyet jelent a biztos halállal. /sigh

Ruins of Ahn'Qiraj 01/02/03 - Bogaras bogarak

A múlt heti AQ látogatásunk után nagyon vártam már, hogy ismét visszatérjünk a bogarak közé, ám ezúttal sajnos semmi nem úgy sült el, mint legutóbb. Az elmúlt kedden remekül haladtunk, viszonylag könnyedén túljutottunk Rajaxxon, és seregén, majd Buru is megadta magát - ha jól emlékszem második próbálkozásra -, s ráadásként még Moam ellen is volt néhány bíztató(?) kísérletünk. Ennek következtében, talán joggal várhattuk magunktól, hogy ezt a teljesítményt e héten is megismételjük, de ez több okból kifolyólag, még három nap alatt sem sikerült.
Az első nap elején még minden rendben ment, Kurinnaxszal semmi különös problémánk nem akadt, leszámítva azt, hogy mikor a pull előtt próbáltuk körbevenni, nekem sikerült, egy kicsit túl közel férkőznöm hozzá, melynek az lett a következménye, hogy a halottak tökéletes rezignáltságával követhettem végig, ahogy a társaim nélkülem is biztos kézzel intézik el a jobbra sorsa érdemes skorpiót. (Stupi me!) Szóval, az első boss szimpla ügy volt, de aztán Rajaxxhoz érkezvén kezdődtek a bonyodalmak. Az első harcunkat viszonylag hamar elszúrtuk, leginkább annak következtében, hogy aznap este szokatlanul sokan D/C-ztek, és sajna nem volt elég warrior aki tankolta volna, az addokat, sem healer, aki gyógyította volna a jónépet. De itt még nem tudtuk, hogy milyen komoly, a baj, hiszen a "diszkózók" hamar visszatértek, és gondoltuk, hogy velük kiegészülve simán lemegy majd az event. Nos, tévedtünk. Ám ezúttal nem magunkban, vagy az internet ördögében kellett a hibát keresnünk, hanem a drágalátos blizzardban. Ugyanis innentől kezdve bugos volt a harc. Többszöri próbálkozás után is ugyanaz a hiba jelentkezett. Ha jól emlékszem, az ellenség negyedik vagy ötödik hulláma után egyszercsak abbamaradt a támadás, és out of combat kerültünk. Ez első hallásra igen jónak hangozhat, ám valójában csak szívtunk vele, ugyanis hiába éleszhettük fel a holtjainkat, illetve szedhettük rendbe magunkat, a pull után, még lement egy wave, de aztán akárhogy is csináltuk mindig kettő következett. És hiába az NPC-k és a gyógyító buffjük, nem volt esélyünk, hogy egyszerre két hullámmal is végezzünk. Így hát nyugovóra tértünk, és reménykedtünk, hogy másnapra a bug megszűnik.
Másnap a következő kép fogadott minket:
Jól láthatóan nincsen ott egy árva mob sem Rajaxxon kívül, de a helyzet ezúttal is csalóka. Ugyanis NPC-k sem voltak. Nélkülük aztán megintcsak wipe lett természetesen. Tankjaink nem tudták rendesen kezelni a szitut, vagy netán mi reagáltunk későn a stop dps parancsra, mindenesetre Rajaxx az összes aoe knockbackje után kichargolt vkire, és így szép lassan leszedegette a cspatunkat. Ha jól emlékszem, háromszor próbáltuk meg, mielőtt tovább álltunk.
Így érkeztünk Buruhoz. Őt, mint már említettem múlt héten könnyen elintéztünk, ám ezúttal sehogysem sikerült. Két estén keresztül próbálkoztunk vele (közben másnap ismét volt egy reménytelen Rajaxx try), de egyszerűen sehogy sem akart összejönni. Bár itt is találkoztunk buggal - a dombról lefelé jövet beakadt, majd rövid evade státusz után kireszkózott ráadásul úgy, hogy harcban maradtunk - a problémát igazán mégsem ez jelentette. Valójában nem is tudom, mi volt a gond. Mindent ugyanúgy csináltunk, mint legutóbb, de a második fázist mégsem bírtuk túlélni. Nem tudom, hogy a DPS volt kevesebb, vagy a gyógyítás, mindenesetre igazán jó próbálkozásunk nem is igen akadt. A legjobb esetben asszem 6%-ra vittük le a fiút. (vagy lányt) Remélhetőleg azonban jövő hétre összekapjuk magunkat, és simán kivégezzük. Pusztulnia kell!

Zul'Gurub 01

Űjabb raid, újabb Zul'Gurub farmolás. Két héttel ezelőttig ezen nyitó mondat értelmetlen lett volna, de a múlt hétfőn szerencsére jelentős változás volt tapasztalható ZG-vel kapcsolatban. Akkor fordul először ugyanis a Maiev történetében, hogy este alatt lement Hakkar. Természetesen az öt priestjével/priestessjével egyetemben. Ráadásként pedig még Mandokir és Gahz'Ranka is terítékre került. Ennek következtében pedig hivatalosan is eldöntöttük, hogy ZG bizony a farm kategóriába sorolandó, és így ezentúl minden héten csak egy este megyünk oda. Így történt ez tegnap is. Minden jól ment, egy szerencsétlen (imp-pull) wipe kivételével tökéletes volt, még a nagy Hakkar is lement elsőre. Mivel én voltam a masterlooter, nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy a phat lootot szétosszam. Íme egy kép arról, mikor én már tudom, mit rejteget a csúfság teteme, míg a többiek epedezve várják, hogy megosszam velük mely epic cuccok is estek:De szívesen elninjáztam volna azt a szívet, de nembaj ami késik, nem múlik. Rövidesen enyém lesz álmaim egyik trinketje, effelől nincsenek kétségeim.
Mielőtt azt hinnénk, hogy a main bossszal zárult az este, el kell mondanom, hogy ezúttal nem így történt. Mivel az új patchben, némileg megváltoztatták a Mandokir elleni harcot, így ezúttal a őt hagytuk a legvégére. Ez remek döntésnek bizonyult, ugyanis nem volt könnyű menet legyakni a trollt. A kedves blizzardék szépen kiszedték a lándzsákat a helyszínről, így aztán Mando koma szabadon chargeolhatott jobbra-balra, de minden jó, ha jó a vége alapon harmadjára csak megöltük. A félkörös taktika csak hellyel-közzel működött, de azt hiszem jövő hétre ezt is sikerül, majd kiköszöbölnünk, és ha jól alakulnak a dolgok, az egyetlen hiányzó bosst, Jindót is bepakolhatjuk a farmolandó polcra.

Molten Core 01

Tegnap este ismét látogatást tettünk az olvadt magban. Sajnos ezúttal sem jött össze a 40 fős raid, de ennek ellenére egész jól haladtunk. S, ha lett volna még néhány hunter, akkor bizony az eddigi 4 boss-down rekordot is megdönthettük volna. Sajnos azonban csak két vadászunk volt, és a raid kezdetekor egyikük sem rendelkezett tranquilizing shottal. Így esett hát, hogy bár Lucifronig minden hiba nélkül, igen jó tempóban haladtunk, Magmadarnál elakadtunk. Az első két próbálkozásunk csúfos wipeba fulladt. Eleinte nem is értettük, mi lehet a probléma, csak az tűnt furcsának, hogy a máskor oly megbízhatóan teljesítő main tankunk simán meghalt mindkét esetben, annak ellenére, hogy 5 healer is csak azért felelt, hogy ő életben maradjon. Mielőtt harmadszor is megpróbáltuk volna, feltámasztás közben felkelt mögöttünk az egyik kutyacsoport, mi meg persze nem tudtuk átvenni őket. (Sajna ilyen helyzetekben nem vagyunk még túl jók.) Újabb halál és, mivel nem volt sem SS sem DI, muszáj volt elölről kezdeni az instát. (Ilynekor piszkosul hiányzik a sámánom. Horda oldalon mindig voltunk 8-an, szinte sose volt olyan, hogy ne tudtunk volna reselni.) Én őszintén megvallom, ezen a részen már abba a táborba tartoztam, akik úgy vélték tovább kellene menni Gehennasra, mivel 1 tranq shottal nincs esély. De aztán szerencsére újra megpróbáltuk, és íme az eredmény:
Asszem volt némi szerencsénk is, a hunternek mindössze egy lövése mellé, de a lényeg, hogy minden jól sikerült. A hősies győzelem aztán szépen megnövelte a csapat morálját, és ez ahhoz vezetett, hogy a következő két boss viszonylag simán lement. Gehennasnál volt sajnos egy rossz pull, de hát mit várjon az ember egy paladintol, vagy ahogy jobb helyeken hívják őket, loladintól. Másodszorra szerencsere nem cseszte el a srác, igy aztán mehettünk is Garrhoz. Ott is volt egy zsenge probalkozás, ami a rosszul kiválasztott marking signokbol adódott. Két tank ment egy addra, így maradt egy szabad sworn, ami persze megölt egy lockot, akié így elszabadult... Tovább is van, mondjam még? NEM. Szerencsére másodjára összehozták. (Nemtom mihez kezdtek volna a jelek nélkül, anno hordában az akkori RC-mnek legalább 15 percig tartott a targetelés, igaz soha nem volt ilyen baki , mint itt.) Úgyhogy minden jó, ha jó a vége alapon egy szép kis Garr-killel fejeztük be az estét.
Összeségében egész jó kis este volt, s ha lett volna még egy-két tranq shotunk, biztos. hogy megpróbáltuk volna Geddonékat is. Nem baj, majd a jövő héten. Bár kicsit nekem még mindig lassú az itteni tempó, hiszen horda oldalon ennyi idő alatt, már Ragnaros ellen vonultunk, mégsem bántam meg, hogy átjöttem ide. Jó arcok RL és in game is, plusz mostanában egész jó progress van. Ha minden így megy tovább, Ragna sincs már messze.
És ami a lényeg, harmadik lettem damageben. Csak Mathil és Kohistan előzött meg, s ők is csak épphogy. Ahhoz képest, hogy nekik egyelőre bőven jobb gearjük van, nem is rossz teljesítmény. Ez persze nem a magam dícsérete, hanem az ő kritikájuk. Nincs messze a nap, mikor én fogom sebezni a legtöbbet. Csak így tovább Iceddawn! :)