Jewelcrafter power

Tegnap volt körülbelül 1500 aranyam, ma délelőtt mikor kiloggoltam, mindössze 100g körüli összeg virított a tatyómban. Nem, nem lopták el az accomat, még csak nem is invesztáltam vagyonom túlnyomó hányadát holmi ruházatba, sőt a hátasaim számát sem gyarapítottam. Egyszerűen csak nekiálltam felhúzni a Jewelcrafting képességemet. Tegnap mindössze 50-es volt a skillem - ami gyakorlatilag 0-nak felel, már ami a költségeket illeti - ezzel szemben ma már a 340-es szám virít, a maximális 375 mellett. 290-et ugrottam egy nap alatt, ez azt hiszem nem is rossz teljesítmény, bár biztos vagyok benne, hogy bőven akadnak olyanok is, akik egyben letudták az egész folyamatot. Persze akik így tettek, tutira jobban fel voltak készülve, mint én. Már a TBC megjenése előtt hónapokkal is hallottam olyan hangokat, hogy az emberek gyűjtik a különböző alapanyagokat, a majdani ékszereszéti képességük tápolására. Én persze lusta voltam ilyesmivel foglalatoskodni, úgyhogy az egész levelezést, az adott körülmények - azaz a tegnapi, illetve a mai AH-s kínálat - határozta meg. Ez az 1400g körüli összeg biztos soknak tűnik, de nekem valahogy nem akaródzott még több időt tölteni ezzel a meglehetősen unalmas tevékenységgel, csak azért, hogy spóroljak valamennyit a költségeken. A lehetőségekhez mérten azt hiszem így is nagyjából a legolcsóbban jöttem ki az ügyletből. Ha a folyamat egészét nézem, akkor azt kell mondjam, hogy az egész ügy kisértetiesen hasonlított arra az esetre, mikor az engineering skillemet húztam fel 1-ről 300-ra. Az AH-mailbox-trainer útvonal ezúttal is működött, ám egy jelentős különbség mégis adódott, a már említett engineer melóhoz képest. Mégpedig az, hogy ezúttal a már-már halálos unalomba fulladó trainelés végét kimondottan élveztem. Nem másnak, mint a prospectingnek köszönhetően. Ez a remek kis jewelcrafter képesség nem csak izgalmassá teszi az ékszerész szakma mibenlétét, hanem jelen állás szerint igencsak jövedelmezőnek tűnik. A képesség egyébként arról szól, hogy a jewelcrafter a különböző - a skilljének megfelelő - érceket szétszedheti, különbötő drágakövek találásának reményében. Ez a procedúra igazán vicces. Gyerekkorom búcsúbeli zsákbamacskás élményei idéződtek fel bennem, miközben sorra bontottam szét a különböző érceket. Anno a Diablo 2-ben is bevállaltam néha 1-2 gamblinget, de ott természetesen sosem jártam sikerrel, ám itt a wowban szerencsére egész más volt a helyzet. Általában persze csakis vendortrash akad a szétkapott fémek helyén, emelett azért eleg gyakran találunk különböző olcső drágaköveket is, ráadásul néha-néha igazi gyöngyszemekre is akadhatunk.Éppen ezek miatt a gyöngyszemek miatt nem aggódom különösebben a szakmába feccölt horribilis összeg miatt. Egy-egy ilyen ritkább drágakő (pl. Nightseye, Dawnstone vagy Star of Elune) bőségesen fedezi az ércek vásárlására fordított kiadásainkat. De nézzük inkább a számok nyelvén mire is gondolok. Tegyük fel, veszek mondjuk 100 Fel Iron Oret. (ma sokszázat vettem belőlük) Egy 20as stack ára a szerverünkön 12-16g körül ingadozik. Ha 15g-s értéket veszek alapul, azt jelenti, 75 aranyért jutok hozzá az említett mennyiséghez. Mivel az érceket ötösével lehet prospectelni, ezúttal 20-szor próbálkozhatom majd. Ennyiből legrosszabb esetben is találunk legalább 1 értékesebb követ, amelyek ára 45-60g körül mozog, de ennél sokkal valószínűbb, hogy akár kettő csecsebecse akad. Ha így van, akkor máris bőven túlszárnyaltuk a kiadásainkat, s vagyonunk gyarapodott. Persze nem szabad szó nélkül elmenni a különböző kisebb kövecskék mellett sem, amelyek biztosan szép számmal akadnak majd érceink szétszerelése során. Ezeket akár azonnal, megmunkálatlanul is elpasszolhatjuk 2-6g-s áron, vagy csiszolhatjuk őket, ezáltal még nagyobb haszonra téve szert. Ergo: gazdagok leszünk.
Az általam felvázolt metódusnak mindössze egy hibája van. Jelen pillanatban ez csupán elmélet. Ma délelőtt miközben sorra zúztam a kezem ügyébe kerülő Fel Iron érceket én ezt így szépen elképzeltem magamban, s mielőtt kiléptem volna, már több mint 50 cuccom figyelt az AH-ban. Babonából ezen post megírásáig nem loggoltam be csekkolni a postámat, úgyhogy lehet, hogy 5 perc múlva érkezik egy "Iceddawn, a koldus" írás is.
Ha így lesz, azt csakis magamnak köszönhetem majd,hisz arra korábban is volt már példa, hogy az általam megálmodott aranytermelési folyamatok csődött mondtak. Kicsit izgulok. Na log.
(Ha valaki erre az oldalra tévedne, aki nálam kicsit járatosabb ebben, a "Hogyan legyünk milliomosok a Jewelcrafting révén" témakörben, kérem ossza meg velem ezirányú tapasztalatait.)

Retro!

Egy hete volt egy írás a Frostshockon, mely szerint akadt a sárgolyonkón egy olyan - valószínűleg cseppet sem fanatikus - arc, aki összegyűjtögette a Warcraft 3-ban, illetve annak kiegészítőjében, a Frozen Throneban található összes videót, amely gyakorlatilag teljes körű leképezését adja a World of Warcraft történelmének. A cikket olvasva nekem sem kellett több, azonnal fellőttem a torrentet, s másnap reggelre itt is figyelt a vinyómon az 5 gigányi cucc. Ébredés után azonmód belepislantottam, és olyan mértékben betámadtak az emlékek, hogy úgy döntöttem, nem leszek olyan hülye, hogy végignézek öt órányi, javarészt ingame videót, mikor akár újra át is élhetem az egészet. A gondolatot aztán tett követte, előkapartam a jó öreg gammát, s azóta, amikor kedvem szottyan rá, lezavarok egy-egy pályát vele.
Jelenleg éppen ott tartok, hogy Arthas-szal a három elf oltárat kell elpusztítanom. Olyan jó. Úgy echte az egész nagyon jól esik. Mikor évekkel ezelőtt játszottam vele, akkor is odáig voltam érte, de most még annál is sokkal jobban magával ragad. Persze anno többször is toltam, utoljára éppen a WoW megvásárlása előtt akartam végigjátszani, de ahogy feltelpült a gépemre azóta örök szerelemmé nemesült játék, az őse egyszerűen a feledés homályába merült. De talán pont ez a másfél évnyi WoWozás kellett hozzá, hogy még jobban tudjam értékelni aWarcraft 3-at. Annyi összefüggést fedezek most fel a két játék között, hogy csak fogom a fejem: "Jé erre nem is emlékeztem." A zenék, a hangok, a karakterek, a spellek minden, de minden okosan át lett a ültetve a kedvenc game-ünkbe. És most nyilván nem az olyan egyértelmű dolgokra gondolok, mint pl. Thrall szereplése mindkét helyen, hanem mondjuk arra, hogy Arthas, még paladin korában a wowban is használatos pala spelleket használhatja. Úgy mint Holy Light, vagy Devotion Aura. (A bubi akkor még Divine Shieldre hallgatott, s egy picit másképp nézett ki, de sajna már akkor is létezett. :) Persze lássuk be, Arthasnak legalább volt annyi esze, hogy váltott, s elég gyökeresen szakított a loladin léttel. :) Ezen kicsiny, s a még ennél is sokkal jelentéktelenebbnek tűnő finomságak is nyugodtan szavatolnák, hogy végigtoljam a War3at, nomeg a FT-t is, de van még valami, ami ráerősít erre az amúgy sem csak pislákoló érzésre. Ez pedig nem más, mint maga a Warcraft történelem. Jómagam sosem voltam az a tipusú wow playa aki csak úgy játszogatott, anélkül, hogy érdekelték volna az előzmények, illetve, hogy mi mért úgy történik ahogy, de azért ahogy telt-múlt az idő nekem is kiestek részletek ebből a számomra remekül összerakott történetből. Most azonban mindent pótol az elmém. Újra belémégnek majd Dalaran ostromának, vagy teszemazt Archimonde megidézésének képei. Ezen képek, valamint az RTCben eltöltött 20-30 percek által - ha egyáltalán lehetséges - még jobban élvezem a World of Warcraftot. Úgyhogy, Warcraft Rulez! Cakk und Pakk!

Úton Karazhan felé (attunement)

Az előző postot jó gyorsan összecsaptam, de mit tegyek ha nem vitt rá a lélek, hogy bővebben számoljak be, az első level 70-es élményeimről, amikor tudtam, hogy a most érkező írás igencsak jelentős terjedelemmel bír majd. Hosszan kell írnom róla, hiszen az utóbbi néhány napomat a wowban ez a chain töltötte ki. (Valójában már három napja befejeztem, de ettől függetlenül írnom kell róla.) Szóval a Karazhan attunement. Nem rövid, nem könnyű, egyszerűen csak jó. Persze az első két jelző helyett könnyen szerepelhetne más is, hisz tudom, hogy sokkal egyszerűbben is meg lehet szerezni a kulcs különböző darabjait, mint végigcsinálni minden útba eső instát (a mai patch óta már nem olyan könnyű :)), de én úgy voltam vele - s szerencsére társaim is -, hogy jobban tesszük ha kiélvezzük a játék minden mozzanatát. Íme a történet:
1. Szóló questek
Tulajdonképpen kár is rájuk szót pazarolni. Fél óra alatt letudható az egésze. Egy rövid kis gyüjtögetős quest után - mely közben a másikhoz tartozó helyeket is megtaláljuk - egy rövid túra Dalaran romjaihoz, aztán irány Shattrah városa, s máris készen állunk az előttünk álló, s egyben sokkal komolyabb feladatokra.
2. Shadow Labyrinth - hol vicces, hol komoly
Shattrah után először Auchindoun negyedik szárnyába, azaz a Shadow Labyrinthbe vezet az utunk. A sors úgy hozta, hogy én kétszer is végigjártam a helyet, még mielőtt továbbálltam volna a következő helyszín felé, így azt hiszem sikerült remekül kiismernem az instance-t. Mivel a szóló questeket késő éjszaka sikerült letudnom, SL bejárására immáron csak a következő nap reggele kínálkozott. A korai órán azonban egy feral druidot leszámítva sem a guildben, sem az RC-ben nem akadt vállakozó, aki velem tartott volna, úgyhogy úgy döntöttem épp itt az ideje kipróbálni, a már pre-TBC bevezetett új LFG rendszert. Őszintén megvallva túl sok reményt nem fűztem a dologhoz, ehhez képest azonban kellemesen csalódtam. Igaz nem 3 teljesen random emberre akadtam, hanem háromra akik egy klánból származtak, így tulajdonképpen csak olyan semi-Pugnak volt nevezhető a csapatunk. (LOL) Mivel tanulságos összehasonlítani a délelőtti,illetve az esti tiszta maiev csapat teljesítményét, érdemes megnézni, milyen felállásban vágtunk neki a feladatnak. Délelőtt: 69 feral druid(tank), 69 holy priest (healer), 70 shadow priest (DPS, backup healer), 67 prot paladin (OT, backup healer), ezzel szemben este 70 prot warrior (tank), 70 hunter (DPS, pet OT), 70 mage (DPS), 70 holy priest (healer). Én természetesen minkét esetben a DPS-t nomeg a víz és kaja utánpótlást voltam hivatott segíteni. Az első boss tipikus fingi-lingi kategória, mindkét csapattal gond, azaz halál nélkül abszolváltuk a feladatot. Ezzel szemben a második boss kifogott rajtunk. Különösen az esti, egyébként jóval erősebb partynkon. A hatalmas ogréról aki egyébként Blackheart, the Inciter névre hallgat csupán egyetlen dolgot érdemes tudni. Van egy olyan bájos tulajdonsága, hogy egyszerre az egész csapatot MC-zi (gyk. mind controllozza, még gyk. az egész csapat felett átveszi az irányítást, s tulajdonképpen azt csinál velünk amit akar). Ez a része harcnak mindenképp vicces, ám nem kevésbé fájdalmas. Az eddigi tapasztalaim alapján nyugodtan mondhatom, szerintem ez az a harc a wowban, ahol a legtöbb múlik a szerencsén. A pugos csapatommal másodjára simán átjutottunk rajta, ezzel szemben a full 70-es bandánk szívott mint a torkosborz. Egyszerűen valahogy mindig sikerült bewipeolnunk rajta, igaz sokszor nagyon kevésen múlott a siker, s végül 5+ próbálkozásra egyszercsak összejött a dolog. Ám eztán fordult a kocka. Elérkeztünk ugyanis Grandmaster Vorpithoz, aki ellen a harc sokkal inkább szól a skillről, nomeg összeszokottságról, mint a szerencséről. Jelen esetben egy ork lockról van szó, aki holmi csúnya voidvalkereket idéz meg a küzdelem során akik nem átallanak gyógyítani főnöküket, s egyben sebezni a csapatot , mikor elérik őt. Jól kell tudni pozicionálni, kite-olni a bosst, s összhang kell hogy legyen a csapaton belül, hogy sikerüljön rendezni az addokat, s ha mindez jól megy, nem lehet külösebb probléma. Mint ahogy az este folyamán nem is akadt. Reggel rendesen megszenvedtünk itt, de végülis mindkét csapattal nagyjából normális ütemben sikerült megérkezni Murmurhoz, azaz a Shadow Labyrinth főellenségéhez. Ha a fickóra tekintünk eléggé nyilvánvaló hasonlóságokat fedezhetünk fel közte, és a hőn szeretett Ragnaros között. Ráadásul nem csak küllemükben fedezhetünk fel rokonságot a két hatalmasság között, hanem az ellenük vívott harc stílusában is. Itt is ugyanolyan fontos a pozicionálás, mint MC-ben, s ha ezt jól csináljuk itt sem lesz igazán nehéz dolgunk. Ezt a Maievvel be is bizonyítottuk, egy bemelegítő try után, abszolút könnyen intéztük el a fiút, szemben a délelőttel amikor semmi nem akart összejönni. Azzal a cspattal kicsit úgy éreztük, az egész világ ellenünk fordult. Egyszer 1%-nál, másszor 2-nél sikerült elpusztulnunk. Sajnos a csalódottság, nomeg a folytonos visszafutkározásokból adódó idegbaj felülkerekedett rajtunk, így majdnem lógó orral távoztunk. Ám jelen esetben a majdnem szón van az igazi hangsúly, hiszen azt amiért jöttünk sikerült megszereznünk. A key fragmentet ugyanis könnyen fel lehet szedni anélkül, hogy beaggróznánk Murmurt. Ezt az este folyamán a többieknek is prezentáltam, s talán éppen ezen felszabadult "úgyis megvan, amiért jöttünk" érzésből fakadóan sikerült oly könnyen győzedelmeskednünk. Én ráadaásul, még egy Greatsword of Horrid Dreams-szel is gazagabb lettem. Yipee!
Ja és íme még egy Ragnaros utánérzés:Ugye ismerős? :)
The Steamvault - piece of cake
A Karazhan attunementhez tartozó insták legkönnyebbike. Ha nem akarózik itt sok időt töltenünk, a fragmentet 10 perc alatt is be lehet gyűjteni a tó mélyéről. Mi persze azért a fun kedvéért végiggyalultuk a helyet, kevés botlással, és sajnos kevés igazi élménnyel. A Reservoir korábbi részei eléggé elnyerték a tetszésemet, ám SV nekem valahogy nem jött be igazán. Talán túlságosan is hasonlít egymásra a három helyszín, s ebből fakadóan már nem ér semmi komoly meglepetés. A bossfightok sem külösen izgalmasak, ám egyszer azért mindenképp érdemes ellátogatni ide is. Sőt én jövök majd még egyszer, a Cenarion Expedition repu miatt. Aztán többet tán sosem. :)
Mechanar - kellemes
Tempest Keep első szárnya nem kapcsolódik szorosan a Karazhan attunementhez, ám társaimmal úgy döntöttünk, hogy menjünk inkább alanyi jogon Arcatrazba, azaz szedjük össze kulcs darabkáit az első két részből. Ha Mechanarra visszagondolok, ez egyáltalán nem tűnik elhibázott döntésnek. Igazi jó kis helynek bizonyult. Az első két boss egyaránt másodjára adta meg magát, s kellően élvezetesnek bizonyultak, egyik helyen bombákat, másikon tűzelementálokat kellett kerülgetni. A végső harc pedig különösen mókásra sikerült. Jómagam általában a taktikus szerepét szoktam betölteni az 5 fős runok alkalmából. Nem volt ez másképp ezúttal sem. Ez gyakorlatban úgy nézett ki, hogy én a rövid szünetek (mana, wipe, bio stb) alatt szépen elolvasgattam a különböző bossokhoz alkalmazandó taktikákat a wowwikiről, s mire elérkeztünk az aktuális monsztához, én már soroltam is a teendőket. Az első két helyen ez remekült bevállt, ám a vég meglehetősen viccesen alakult. Épp arról olvastam, hogy ez az utolsó boss kicsit bugos, s könnyen lehet, hogy egy esetleges wipe után nem lehet majd újra visszajutni hozzá, egy bezáródó kapu miatt. Éppen ezért még jobban koncentráltam az olvasottakra, s fel sem tűnt, hogy miközben egy hídon érkező mob hullámokról szólt a történet, éppen egy hídon öltük sorra a mobokat. Az én agyamban a két kép valahogy nem állt össze, ebből fakadóan már csak azt konstatálhattam, hogy a tankunk éppen a bosst húzza, bármiféle előkészület nélkül. (LOL) A váratlan szituációt szerencsére remekül átvészeltük, az én jelentős közreműködésemmel. At utolsó pár k HP-t már szólóban vertem le róla, a szokásos hátrálós, ice lance módszerrel. Úgyhogy végülis minden jól alakult, bezsebeltük a lootot, s mehettünk is tovább.
The Botanica - a hátam közepére sem
Amilyen élvezetes volt Mechanar, olyan borzasztóan sült el a következő lépés. Pedig a kezdés itt sem volt rossz, Sarannist elsőre, bármiféle nehézség nélkül csaptuk le. Ezen felbuzdúlva vidáman folytattuk utunkat, egészen Freywinnig, aki örökre elvette a kedvünket a helytől. Egyszerűen nem voltunk képesek elbánni vele. A folyamatosan spawnoló addjai megállithatatlan akadályként magasodtak elénk. (pradoxon,d e nem baj :)) Nekifutottunk legalább ötször, de minden egyes alkalommal wipe lett a vége. Annyi szerencsénk volt csak, hogy a hely paramétereiből adódóan nem volt mindenáron szükséges megölnünk a druidát, így még a végképp elharapódzó idegbaj előtt továbbálltunk. Ám ezzel még nem volt vége a tortúránknak. Később egy szerencsétlen pull során ismét sikerült földbe harapnunk, ami az irgalmatalan respawn time miatt azt jelentette, hogy gyakorlatilag az összes trash mobon újra végig kellett verekednünk magunkat. ARGH. Biztos a fáradtság is belejátszott a vesztünkbe - hisz aznap már ez volt a harmadik instánk - de tény hogy egy életre meggyűlöltük a helyet. Piszok nehéz dolga lesz annak, aki engem még egyszer el akar majd rángatni a Botanica-ba. Annak ellenére mondom ezt, hogy a befejezés szerencsére ezúttal is jól sikerült. Az utolsó boss majdhogynem könnyebb volt mint bármelyik, akivel eddig Outland instáiban találkozhattunk.Hajnali fél háromra tehát végül csak begyüjtöttük a hiányzó kulcsdarabkát, így a már-már agónia közeli állapot után úgy térhettünk nyugovóra, hogy már csak két lépés volt hátra a Karazhan attunementből.
The Arcatraz
Tanulva ez előző estéből, úgy döntöttünk, ide már csakis célirányosan térünk be. Jelen esetben ez azt jelentette, hogy leöltük az első bosst - aki nem volt kimondottan nehéz - majd felmarkoltuk a fragmentet, s gyorsan tovább is álltunk. Egy screenshot azért itt is született.
The Black Morass - kurva nehéz, de kurva jó
Ez számomra a nagybetűs EVENT. A wow legjobb pillanata. Tökéletes. Mondom ezt annak ellenére, hogy kb 15-ször voltam ott mielőtt sikerült vlgigcsinálni. Egy pár szó a történetről. A Caverns of Time jellegéből fakadóan ismét egy korábbi esemény közepébe csöppenünk. Ezúttal a Dark Portal megnyitásánál kell segédkeznünk Medivhnek, a Black Morassban, amely a mostani Blasted Lands helyén elterülő hatalmas mocsár. Míg Medivh elfoglalja magát, nekünk meg kell védelmeznünk a kis testét, pontosabban az azt körülölelő pajzsot. S kik azok a galádok, akik az életére törnek. Nos ,18 egymás után megnyíló portálból érkező válogatott rémségek. Igen, 18-szor kell újra és újra nekiveselkedenünk a ránk rontó démoni seregek elleni harcnak. Ráadásul minden 6-dik portálon egy-egy boss jön kereszűl, csak hogy minket boldogítson. Ezek közül a második az amely tulajdonképpen a mérleg nyelveként funkcionál. Ha ezen túljut a csapat, már elég nagy a valószínűsége a sikernek. (Ellenpontként: volt hogy a 16 wave-nél wipeoltunk) A harc maga a tömény adrenalin. Ahogy egyre sűrűbben érkeznek a seregek, egyre jobban kalapál az ember szíve, velem előfordult, hogy a második bossnál már oda sem mertem nézni a tankunk hp csíkjára, vagy a pap manájára. Halálos. Ami az izgalom mellett egyébként különösen tetszett, az hogy nem volt ultimate tactics, amit használtunk volna. Tehát mi magunk jöttünk rá, tapasztaltuk ki, hogyan a legjobb kezelni az addokat, mikor éredemes megidézni a segítségünkre érkező sárkányokat. Áldott legyen a Blizzard neve, ki nékünk adta a Caverns of Time-ot! (Ezek után nincs az az isten ami meggátolhatna abban, hogy egyszer eljussak a Mount Hyjalhoz. ) Egy kemény chain quest méltó lezárása volt ez az epikus küzdelem. Miután Aeonus is elhullott, megunkhoz vehettük a megérdemelt jutalmunkat, a Master's Key-t!
Karazhan
A kulccsal a zsebünkben, hárman úgy döntöttünk, máris meglátogatjuk Karazhant. A papunk kipróbálta a mind visiont, én az invisbilityt a tankunk meg csak berohant. Bewipeoltunk 3-szor csak a vicc kedvéért, és azóta tűkön ülünk, hogy minél hamarabb összejöjjön a 10 attuned ember, s visszajöhessünk ide, immáron az ölés vágyával!

70!

Persze már több, mint egy hete, csak valahogy lusta voltam írni. Pedig erről a szintlépésről mindenképp meg kell emlékezni, hiszen ugyanolyan fontos dolog ez egy játékos életében, mint mikor először üti a 60-at. Az érzés is hasonló. Egyrészt boldoggá tesz a tudat, hogy "igen, megcsináltam", s lehet készülni a nemsokára újrainduló raidelésre, ugyanakkor, megvan ugyanaz az üresség érzet is, mint a 60-dik szintre való lépésünkkor. 70-en is ugyanolyan csalódást kelt az első mob leölésekor tapasztalt tény, miszerint ismét vége a fejlődésnek, xp csíkunk, ugyanolyan mozdulatlan, mint volt nagyon, de nagyon sokáig a 60-on eltöltött időszak alatt. Szerencsére ezt a nihilt gyorsan feledteti a játék egyik legnagyobb újítása, a repülő hátas. A dingelés után, ripsz-ropsz letudtam a trainelést - mit nekem spellsteal, mikor a griffem vár rám - majd rögtön Shadowmoon Valley felé vettem az irányt, ahol megvettem a képen látható kis gyönyörűséget.
Először felmerült bennem, hogy vásárolok egyet-egyet mindhárom fajtából, de aztán gyorsan meggondoltam magam, s a hófehér madarat választottam. Bár kétségkívűl ez a legnépszerűbb flying mount alli oldalon, úgy éreztem a karakteremhez ő passzol legjobban. Ha teszemazt törpét játszanék, biztosan feketét vettem volna. Így azonban maradt az előre elgondolt párosítás, Fagyott Hajnal, egy hó fehér hátason. Mi sem bizonyítja jobban döntésem helyességét, minthogy a vásárlást követő egy órát pusztán repkedéssel töltöttem. (Persze gondolom ezzel mindenki így van.) Az érzés mámorító, sőt majdhogynem leírhatatlan. Törni az ég felé, új, eddig elérhetetlen tájakra jutni, a megszokott világ másik arcát ismerni meg. Oh, be szép is az élet 70-es szinten.

Itt akár be is fejezhettem volna, de azért még egy képet szerettem volna felgórni. Így néztem ki, mikor először betöltöttem a 70-et. (Remélem, majdani feleségem se lesz ezzel másként. :) )
Elég idétlenke látványt nyújtok. Szerencsére azóta már sikerült sokkal divatosabb - és táposabb! - gúnyákat beszereznem. Érdekes, hogy itt még megvolt a ties1-es csizma, és fejdísz is (zg-s enchanttal). Na ez ma már nincsen.

Old Hillsbrad Foothills

A Burning Crusade már eddig is minden várakozásomat felülmúlta, ám két nappal ezelőtt olyat kaptam, amire egyáltalán nem számítottam. Vagyis, hogy nem számítottam, az talán túlzás, mert azért bíztam benne, hogy a Caverns of Time nagy királyság lesz, de hogy ennyire, arra álmomban sem mertem gondolni. Ha leszámítjuk a raidelést, két dolog van, amit imádok a PvE-ben: a gondosan felépített és kellő nehézségű sztori orientált chain questeket és az 5 emberes insták semmihez sem fogható varázsát. Old Hillsbrad Foothillsben - amely a CoT első része - mindkettőből jut nekünk bőven. Nem szeretnék hosszasan ömlengeni a témáról, mert úgyis csak az tudja felfogni miről beszélek, aki már átélte ez a csodálatos időutazást. Úgyhogy csak egy pár mondat arról, miért is vagyok oda annyira ezért az instáért.
1. Mindig is szerettem a külső térben játszódó instanceket. (ZF, ZG, AQ) Tudom, ez nem pont az igazi "dándzsön fíling", de talán épp ezért tetszik, mert itt nincs ott az az állandó bezártságérzet, lehet mountolni és ettől reálisabbnak hat az egész szituáció.
2. Az elsőből fakad. Növényzet. Lehet bagatel dolognak tűnik, de szerintem abszulút jó dolog, hogy élő világban is kalandozhatunk néha, a megszokott barlangok és egyébb élettelen helyek után.
3. A questline. Remekül felépített, lebilincselő. Az embert érdekli, mi miért történik.
4. Nehézség. Ez nyílván szubjektív. Csakis attól függ, ki milyen partival megy oda. Ha öt 70-essel, akkor gyerekjáték, ha öt 66-ossal, vér és veríték. Nekem pont szerencsém volt. Izzadtunk keményen, de meglett. Ez, a jó értelemben vett szívás.
5. A végére hagytam az igazi ütőkártyát, aki nem más mint Thrall. Ahogy mondani szokták, az élmény minden pénzt megér. Lehet, hogy van olyan ember aki kizárólag a zárt helyeket kedveli, (agorafóbiás wowos előfordulhat :) ) nem szereti az élővilágot, szarik arra mit miért csinál, és hidegen hagyja, hogy egy hely nehéz -e, vagy sem. Ha tényleg akad ilyen illető, neki azt tanácsolom mégis menjen el OHF-be, mert Thralltól még az ő csökött agya is be fog rosálni. Onnantól kezdve, hogy kiszabadítottuk én csak vigyorogtam a monitor előtt, mint a tejbetök. Rohangál, zúz, sőt együtt is vágtathatunk vele. Zseniális. Arra az egy ütéses KO-ra pedig - amit a Keepben oszt ki, mielőtt felfegyverkezne - nincsen szó. MINDENKINEK látnia kell. :D