Ice Lance

Tegnap zárójelben megjegyeztem, imádom az IL-t. Nos valójában az imádom szó nem képes kifejezni, mit is érzek az új kedvencem iránt. Minden frostmage álma vált valóra ezzel a spellel. Ám mielőtt abszúrd nyáladzásba torkolna a dolog, lássuk a puszta tényeket. 127 manárt lövöm a 174-202-őt sebző instant(!) spellt, amely befagyott célpontok ellen triplán (!!) üt, s mellesleg nincs rajta cooldown (!!!). Mi ez ha nem imba, kedves magetársaim. Annak, aki még ezután sem tudná elképzelni mire jó az ice lance, hadd mondjak egy példát. Egy teszemazt frost novával lefagyasztott mobba azonnal beleszalad egy 1.5k feletti crit, s még abban a szekundumban castolom a másodikat. Majd a harmadikat, stb.. Egy szempillantás alatt halott a dög. És ez még csak egy hétköznapi felhasználása volt a spellnek, ám vannak ennél sokkal vicesebb dolgok is. PvP. Jómagam ugyan elég ritkán szoktam ilyesmire vetemedni, de azért el tudom képzelni, mit fogok csinálni, ha egyszer úgy igazán ki akarom majd élvezni az arénát. Sheep, frostbolt, PoM, frostbolt, (ha kell akkor improved CS) frost nova(csak ha nem proccolt a frostbite ), ice lance, ice lance, ice lance. Ha ezek között csak egy-két critical akad, a delikvens igen kevés HP-ban( pl. nullában) érkezik el a harc azon részéhez, ahol megpróbálhat ártani nekünk. És ekkor még nem használtunk sem ice blockot, sem blinket. Hmm, nyami. Persze tudom, hogy amit így elképzelünk, a legritkább esetben valósul csak meg a gyakorlatban, de a terv akkor is jó, s az ice lance-nek akadnak még egyébb kiváló felhasználási módszerei is. Védekezésre is kiváló, mostantól a hátrálás nem csak a megfutamodásról, hanem a DPSről is szólhat. Íme még egy példa: Eretnek, egy feral druid meg én Nagrandban nekiugrottunk Demos, Overseer of Hate-nek. Két bajtársam úgy döntött, a büszkeség többet ér holmi győzelemnél, ennek szellemében basztak gyógyítani egymást. Széppen el is hullottak annak rendje és módja szerint, mi meg ottmaradtunk hárman. 15-16k leverni való HP, én meg az Ice Lance. Bevallom, mi győztünk. A taktika roppant egyszerű volt: ugrabugra hátra, közben a démon szúrása IL-el. Piece of cake. Ugyanez működött a felvadult Tusker ellen is, sőt mikor szólóban próbáltam felderíteni Old Hillsbrad Foothillst ott is bevállt a menekülünk-kellő távolságból visszalövöldözgetünk kombó. 4844 xp/kopf. Lol (természetesen restedként).
Azt hiszem ennél több szót kár pazarolni erre a témára. Ice Lance Rulez! Adná az ég, hogy örökre így maradjon, de félek, hamarosan nerf lesz ennek a vége. Brühühü.

Grrrrrrr

Mivel roppant mód élvezem a kvesztelgetést jobbra-balra, igyekszem is megcsinálni az összeset. Az eddigi 3 playfielden, amit letudtam (Hellfire Peninsula, Zagramarsh, Terokkar Forest) tudomásom szerint, az összes lehetséges questet felvettem, és meg is csináltam. Éppen ezért zavart különösen, mikor pár nappal ezelőtt többször is Levixus mellett vitt el az utam Auchindounban járván. Egyfolytában fúrta az oldalamat a kiváncsiság, hogy melyik quest vezet majd ide, a nagy démonhoz. Aztán szép lassan befejeztem az összes küldetést, még egyszer körbejártam az összes fellelhető quest-adó helyet, de nem találtam senkit, aki arra kért volna, hogy öljem meg neki a Soul Callert. Eretnekkel ugyan egyszer, csak úgy heccből nekiugrottunk a fiúnak, de hamar belláttuk, hogy ez a harc nem kettőnknek lett szánva. Aztán teltek a napok (na jó, talán kettő) és én Nagrandban kalandozva meg is feledkeztem Levixusról. Gyilkolásztam a jámbor clefthoofokat, kristályokat gyűjtöttem, sőt még repülnöm is sikerült a kedves Nethrandamus hátán. Egy szóval nyugalmasan telt az idő Nagrand tájain, egészen a mai napig, amikoris Nitrin az elhagyott fegyvertárban azzal bízott meg, hogy tegyem el láb alól a démont, és szerezzem meg neki a Holtak Könyvét. No, nekem sem kellett több, tanulva a korábbi 2 emberes próbálkozásból, rögtön rákérdeztem a klánban, nem akaródzik e valakinek segíteni nekem. Az egyik hunterünk azonnal ajánlkozott, s Hedi is mondta, hogy 15 perc múlva letelik a CD a Heartstone-ján, s utána szívesen segít. Ezen felbuzdúlva azonnal Auchindoun felé vettem az irányt, de mivel hamar odaértem, gondoltam meghesszintem a thottbotot, hátha ad valami jó kis tippet a harchoz. Kutakodásomat siker koronázta, tekintve, hogy a lapon találtam egy bejegyzést, mi szerint Levixus könnyen kite-olható , s ha sikerül elhúzni a Sha'tar tábor felé, a környéken leledző vindicatorok elvégzik helyettünk a piszkos munkát. Mivel ekkor még mindig volt vagy 10 perc hátra Hedi HS-éből, úgy döntöttem megpróbálom a trükköt. Elsőre nem ment valami fényesen a dolog. Valószínűleg az izgalom miatt túl gyorsan futottam, így jó hamar leakadt a srác. Persze nem adtam fel, s láss csodát, másodjára minden remekül ment. Szépen tartottam a távolságot, a biztonság kedvéért mindig beleengedtem egy Ice Lance-t(imádom!), míg szép lassan oda nem értünk a célterületre, ahol a védelmezőim rögtön kezelésbe is vették a gonosz bácsit. Ezalatt persze nekem is akadt dolgom. A megidézett infernalokat be-befagyasztgattam nova-val, s még egy kósza doomslayert is sheepelnem kellett, csak hogy ne kellemetlenkedjen. Ám mindent összevéve igazán simán ment a dolog. A lvl 70-es npc társaim gyorsan ledáralták őkelmét, nekem pedig nem volt más dolgom, mint benyögni a guild chatre: haha soloed Lexivus! Ám a történet mégsem végződött happy enddel. Miután megvolt a nagy örömködés, odaslattyogtam a tetemhez, hogy magamhoz vegyem jogos jutalmamat, de láss csodát világ, nem tudtam lootolni. Akárhogy mozgattam az egeret, a mutató csak nem akar átalakulni loot ikonná. Eztán gyorsan lecsekkeltem a quest szövegét, hátha valalmit félreértettem és nem a hulla környékén kell kotorásznom, de nem. Egyszerűen valami hibádzott. Nem tudom, hogy csak valamikósza bugba futottam bele, vagy a hagyományosnak cseppet sem nevezhető taktika miatt hiúsult meg a dolog, de ez tulajdonképpen mindegy is. Csalódott vagyok. A legidegesítőbb ráadásul az volt az egészben, ahogy bámultam a testre, melynek ott volt a kezében a könyv, s mégsem tudtam elvenni tőle. Grrrr.
Egy dolog van csak, ami vigasztal. Egy olyan elite mobot öltem le egyedül, amelyet Eretnekkel együtt nem sikerült. Azt hiszem, ez mindent elmond a kvalitásainkról :)

Ki szívében hordás

Úgy látszik a mai, a rövid írások napja. Mostanában egyre gyakrabban gondolok bele, hogy tulajdonképpen már lassan egy éve játszom kizárólagosan alli oldalon úgy, hogy világéletemben a hordát szerettem. És ez rossz. És fáj. Sőt, elemészt. Azt hiszem rövid időn belül kezdenem kell valamit ezzel a problémával, mert ez nem sokáig mehet már így tovább. FOR THE HORDE!

Szent Szar!

Eredetileg úgy gondoltam, hogy valami jó kis fekalomán szöveggel kéne indítani ezt a postot, de aztán beláttam, hogy egy kép sokszor többet ér minden szónál. Hát tessék!Iceddawn and Eretnek kneel before the holy Dung!
Ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy nincsen több kívánságom a fejlesztők irányában. Hisz mi lehetne nagyobb fun, mint Nagrand csodálatos mezején trágyában turkálni. Na jó, esetleg még egy-két kulás questet épp elviselnék. Hahaha! (Amúgy a quest teljesítése után Eretnekkel elhatároztuk, hogy ezentúl, a már kissé unalmassá vált DING szöveg helyett, a DUNG! szóval jelezzük a guild chaten ha szintet léptünk. :D )

Father, The Sleeper has Awaken!

Gyerekkorom egyik meghatározó filmélménye volt a Dűne. A videókorszak még gyerekcipőben járt Magyarországon, amikor egy kedves ismerőstől hozzájutottunk eme remekhez, egy rossz minőségű, ezerszer átmásolt VHS formájában. Mai, filmrajongó szemmel egyetlen pozitívumot lehet kiemelni az említett kazettával kapcsolatban. Mégpedig azt, hogy legalább feliratos volt rajta a movie. Az angoltudásom erős túlzással sem volt perfektnek nevezhető akkoriban, én mégis fejből fújtam a bennem szállóigévé avanzsált sorokat. "Arrakis, Dune, Desertplanet" "They tried and failed? - They tried and died". De említhetném akár a Félelem Litániát, vagy a címként felhasznált mondatot is. Bele sem merek gondolni, hányszor láttam a filmet. Milliószor. A szerelem pedig azóta is tart. Nem telik el úgy év, hogy meg ne nézném újra legalább egyszer-kétszer. Persze időközben Frank Herbert univerzuma több más síkon is része lett az életemnek. Játszottam a Dűne megannyi Pc-s konverziójával, s ezúttal nem csak az RTS műfaj egyik nagy-nagy klasszikusáról, a Dune 2-ről, vagy a nevetséges Dune 2000-ről beszélek, hanem a legelső részről is, amelynek bizony még semmi köze nem volt a stratégiához. Mekkora fasza kis kalandjáték volt. :) (Mindjárt le is töltöm.) Ezalatt, gimnazista koromben elolvastam a regényciklus következő részét, a Dűne messiását, ám ez valamilyen úton-módon nem nyerte el a tetszésemet. (Ennek valószínűleg az az oka, hogy akkoriban csak a filmből, illetve a játékokból ismertem a világot, s az alapregény nélkül, nem volt igazán élvezhető a folytatás. A film kontra könyv háborúba ezúttal nem mennék bele.) Persze ez a csekély kis csalódás nem szegte kedvemet, s továbbra is ugyanolyan hű rajongója vagyok Muad'Dibnek, s világának, mint voltam 8 évesesen. Ám még mielőtt ez az írás átmenne valamiféle i-love-Dune-ömlengésbe (lehet, késő), hadd fedjem fel az okát, miért is írok ilyen dolgokról, egy alapjaiban a wowról szóló blogban. A válasz egyszerű. A kedves Blizzard tegnap meglepett egy olyan questtel, amely ismét felszínre hozta a bennem az amúgy sem túl mélyen szunnyadó emlékeket. Alapvetően nem sokat szoktam foglalkozni az easter eggekkel , illetve az ehhez hasonló dolgokkal, sőt néha kimondottan frusztrál, ha pl. egy fantasy világba, s ezáltal játékba, csak azért csempésznek be a készítők valami teljesen oda nem illő dolgot, mert az a valami éppen kedves a szívüknek. Éppen ezért nem is nagyon szoktam figyelni az NPC-k neveire, mert számomra az például egyáltalán nem vicces, ha az amúgy majdhogynem tökéletesen kidogozott warcraft világban egy Haris Pilton nevű hölggyel futok össze. A tegnapi dűnés meglepi szerencsére azonban nem abból állt, hogy egy NPC viselte valamely szereplő nevét a könyvből/filmből, hanem egy egész questet szenteltek Frank Herbert örökségének. Már az adott chain előző része is erre utalt tulajdonképpen, ám nekem, balga fiúnak elsőre le sem esett, honnan jöhetett a dobolóval férget idézünk ötlet. (dob-doboló egykutya) Csak akkor esett le a tantusz, mikor megkaptam a záró fejezetet. Még a szöveg olvasása sem volt igazán árulkodó számomra, ám ahogy a quest rewardokra tekintettem, egyből megvilágosodtam. Dib'Muad's Crysknife, Revered Mother's Crysknife, Shani's Crysknife. Juppi! Szeretlek Blizzard! Lelkesedésemet persze tett is követte, úgyhogy még tegnap éjszaka végre is hajtottam a küldetést. Ötödmagammal álltam az Auchindount övező kopár pusztaságon, s egy dobolóval hívtam a férget. Nagyot hívtam. Nagyot, akárcsak Paul Muad'Dib.
A féreg, a Dib'Muad analógiát követve Hai'Shuludnak neveztetett az eredeti Shai'Hulud helyett, de ez így is volt jó. Sőt, félelelmetesen jó volt ez a röpke pár perc. Hogy mennyire élveztem, a képből is látszik, úgy kattogttam a screenhunterem gombját, hogy közben összeszedtem plusz 3 sword skillt, ahelyett, hogy nuke-oltam volna a bestiát. :) Ennél többet talán nem is érdemes hozzáfűzni a történtekhez, csupán annyit: Blizzard! You made my day! Remélem a későbbiekben is érnek majd hasonló meglepetések kvesztelgetés közben. Bár pl. az 52-es körzetről tudok, s az látatlanban közel sem tetszik ennyire, igaz csupán azért, mert az nekem eléggé elüt a wowos hangulattól. Igaz, ha előre tudom, hogy a Dűne lesz valahogy beleszőve a TBC-be valószínűleg hasonlóan szkeptikusan álltam volna hozzá, mint most az Arena 52-höz. Ehhez képest mi lett? Annyira bezsongtam, hogy már alig várom, hogy befejezzem a jelenleg olvasott könyvemet, s belekezdjek a Dűne Sagába. Ezt persze már amúgyis régóta terveztem - az első kettőt most olvastam az ősszel, s tudtam hogy jön majd a folytatás is - csak egy kezdőlökés hiányzott. Hát most megkaptam. Rendesen. Köszike fiúk!
Zárásként pedig mi lehetne illendőbb, mint a már említett Félelem Litánia. Csak mert olyan jó!
Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem az útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

Chatcomics

Amikor először meghallotam, hogy valaki 28 óra alatt elérte a 70-es szintet, kissé ledöbbentem. Aztán a sokk után után azon kezdtem filózni, vajon mi a fenét csinálhat egy 70-es ember Outlandsen, mikor rajta kívül az egész szerver gyakorlatilag maximum 61-62-esekkel lehet teli. Gondoltam postolok is majd a témáról valami jó kis okosságot, de aztán eszember jutott, hogy mivel amúgyis szeretem olvastgatni a chatcomicsot, jobb lenne talán ilyen rövidke, vicces formában megemlékezni a dologról. Úgyhogy írtam egy kis szösszenetet, s ezt elküldtem DeluksZnak. Szerencsére neki is tetszett, úgyhogy abból született ez a kis kedveske:
Mementónak, azért álljon itt az én alapötletem is:
Gawell:DING! lvl70!
helper 1: Grats mate, i'm off to bed now
helper 13: Gz and see ya
helper 137: zzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzz
3 days later
Gawell: i'm back, wazzup guys?
helper 47:*sigh just got up, 8 more levels to grind
Gawell: noone's around, i'm bored
helper 47 ignores Gawell
Gawell: oh c'mon, who's up for mount hyjal?
Gawell has been kicked from the guild
Azt hiszem a módosított verzió kétségkívül humánusabb, és minden bizonnyal közelebb is áll a valósághoz. Mindenesetre, a viccen túl, tényleg kiváncsi lennék, mit csinált a fickó, míg a többiek utólérték. Persze lehet, hogy ő addigra felhúzott egy allis sámlit is 70-re. :) Ami tuti, én örülök, hogy még csak félúton vagyok a maximális szinttől. Több idő, több élmény.

Kill me! (i'm a loladin)

Volt anno a South Parkban egy epizód, ami arról szólt, hogy Klye (vagy Stan, who knows) elkerül egy icipicit radikális állatbarát helyre, ahol új értelmet kapott a "Én szeretem a kutyám" kifejezés. S, ahogy kis haverunk itt mászkált a sok zoofíl között, egyszercsak talált egy csecsemőt, aki el nem téveszthetetlen módon egy ember és egy kacsa közös gyermeke volt. Meg kell hagyni, igencsak rusnya volt a kicsike, aki összesen egy mondat kinyögésére volt képes: Kill me! Na, ezen a poénon azóta is rengetegszer röhögtem, ám pár nappal ezelőtt teljesen más megvilágításba került ez a szituáció. Ugyanis valahogy én is úgy éreztem magam, mint ez a szerencsétlen jószág. Miért? Mert megcsináltam életem első paladinját. Skandallum! Mikor elkezdtem wowozni, három szabályt fektettem le magam előtt. 1. Nem csinálok rugót. 2. Nem csinálok embert. 3. Nem csinálok paladint. Nos, mostanra mindhárom fogadalmamat sikerült megszegnem, úgyhogy teljesen jogos, az "öljetek meg" felszólítás. Az első törvény tulajdonképpen nem volt komoly , roguet csak azért ne akartam csinálni, mert még kezdő koromban mindenfelé azt hallottam, milyen ellenszenvesek ezek a lopakodó arcok, akik mindenkit levágnak, mindent elninjáznak. Ez az elhatározás csak a n00b korszakom végéig tartott, mert addigra beláttam, hogy ők is csak ugyanolyan részei a játéknak, mint a többi class. (na jó, Iceddawn azért továbbra sem nagyon szereti őket. :) ) A második kitétel egyértelműen belőlem fakad, valahogy kicsit fantáziaszegénynek érzem, ha egy ember emberrel játszik, miközben másik hét faj várja, hogy őket irányítsuk. Mégis csináltam humánt, mégpedig elég egyszerű okból. Amikor úgy döntöttem, hogy otthagyom horda-béli karrieremet, és csatlakozom barátaimhoz alli oldalon, nekik éppen mage-re volt szükségük, ráadásul engem is vonzott a téma, úgyhogy mindenképp azt akartam csinálni. Ugye ekkor már csak két lehetőség állt ekkor előttem. Gnome vagy human. Nos, pont ekkoriban csináltam gnome female warriort, just for fun, úgyhogy nem volt kedvem még egy vakarcsot indítani. Így született Iceddawn. (A kitételnek egyik fele azonban továbbra is él, human male-t soha!) S ezzel elérkeztünk a harmadik parancsolathoz. Ne csinálj paladint! Bő másfél év alatt sikerült megtartanom ezt a szabályt, ám a dranei eljövetelével én is elbuktam. Íme, Xorgoth:
Félreértés ne essék, én nem a wowban mára teljesen hétköznapivá vált bubbleboy utálat miatt nem csináltam eddig paladint. Világéletemben ellenszenves volt nekem ez a class, lett légyen szó bármilyen szerepjátékrol. Érdekes módon a fantasy filmekben nyílván én is szeretem a talpig páncélba öltözött lovasokat, ahogy kaszabolják az ellent, de ha nekem kell megszemélyesítenem egyet, máris elönt a veríték, remegek s fennakadnak a szemeim. Lehet, hogy egyébként pont emiatt a fantasy-történelmi klisé miatt nem szeretek velük játszani. Inkább meghagynám ezt a szerepet Szőke Hercegnek a Shrekből. :) Lényeg a lényeg: úgy voltam vele, mindet megtennék csak ne kelljen lovaggal tolnom. (A ranagol paplovag az egészen más tészta. Bárhol-bármikor. :) ) Ezt a fogadalmat eddig könnyen sikerült megtartanom, hiába csináltam az idők folyamán tucatnyi altot, fel sem merült bennem, hogy a hammer ikonra kattintsak a karakterválasztó képernyőn. Mikor megválasztottak az RC bankárjának, elgondolkoztam ne csináljam e ezt a kis banker karit törpe palának. A józan ész persze kb. egy nanosecundom alatt győzedelmeskedett, azóta is a dwarf hunterem dézsmálja a community vagyonát. (Just kiddin. :) Még arra sem voltam képes, hogy egy olyan karakterrel bújjak paladin bőrbe, akiről tudtam, hogy soha ebben az életben nem fogja megütni a lvl 2-őt. Ez talán elég bizonyíték elhatározásom komolyságát illetően. Ám ahogy szállingóztak a kiegészítő hírei, nekem is el kellett gondolkodonom. Mindenképp ki akartam próbálni a két új fajt, de mivel már az összes többi kasztot kipróbáltam, s nem akartam az ismétlés sivár ösvényére lépni, úgy döntöttem, inkább győzzön a józan ész. -> Immáron egy hete van paladinom. Érdekes módon eddig még egy fél óránál többet nem bírtam vele játszani egyhuzamban. A holy light útját, egyelőre nem nagyon akarja bevenni a szervezetem, de majdcsak kitalálok vmi jó háttértörténetet hozzá, ami megkönnyíti majd a vele való játszást. Addig meg nyugodtan jöhet a: loladin, blame palas, stupid bubbleboy stb.. Mára ezek a kifejezések annyira hozzátartoznak a wowos társadalom viselkedéséhez, hogy én semmi kivetnivalót nem találok bennük. Aki paladint indít, számolnia kell a következményekkel. (Én számoltam is, kötél a csilláron, anyám mindjárt hozza a ciánt.) Bár azzal, hogy a Blizzard elérhetőve tette a palákat a horda részére is, valamicskét talán javított a megítélésükön. A szememben persze nem, de mivel mostmár nekem is van ilyen dögöm, hát majd csak lesz valahogy. Szerencsére van nekem egy "kedves" pala barátom is, aki sokat segít nekem abban, hogy elviselhetőbbé tegye az érzést, miszerint immáron egy paladin is gazdagítja altjaim sorát. Úgyhogy mindenki együtt: Blame Eretnek!

The Underbog

A mai nap programja nem volt más, mint egy újabb, eddig még számunkra ismeretlen instance felfedezése. Ez pedig nem volt más, mint az Underbog. Mielőtt azonban ellátogattunk volna a Coilfang Reservoir második szárnyába, elébb Eretnek kedvéért - aki tegnap nem tarthatott velünk - ismét mentünk egy Slave Pens kört. Ez tulajdonképpen jól is jött, hiszen így legalább összehasonlíthattuk a két helyszínt, erősség szempontjából, tekintve, hogy mindkét helyre ugyanazzal a csapattal mentünk. A mai partink így nézett ki: Leyuna:62-es feral druid(tank), Caldera:65-ös rogue(DPS), Eretnek:64-es retrib pala(SP-ben healer, Underbogban DPS), Hedi:61-es feral druid(SP-ben DPS, Underbogban healer) no és persze jómagam 64-esként. Érdekes módon Slave Pensben akadt több problémánk. Bebizonyosodott, hogy a Mennu elleni harc tényleg nem könnyű, ha egy árva lélek sincs a bandában aki tudna manát szívni. Magyarul szépen bewipe-oltunk elsőre, igaz ebben egy meg nem beszélt pull is szerepet játszott. Aztán második próbálkozásra változtattunk a szerepeken, és ez utólag remek húzásnak bizonyult. Hedi kizárólag a totemek leszedésére koncentrált, míg Eretnek simán kihealelt bennünket. De, ha ez nem lett volna elég, Rokmarnál is akadtak gondjaink. Az én kedves paladin barátom képtelen volt életben tartani a tankot, ám szerencsére a váltás itt is bejött. Két gyógyítóval könnyedén abszolváltuk a feladatot. A harmadik bossra kár szót vesztegetni, ezúttal is gyorsan megadta magát. Így érkeztünk el tehát Underbogba. Kissé vegyes érzelmekkel, hiszen tisztában voltunk vele, hogy nehezebb (legalábbis papíron) helyre igyekszünk. Ehhez képest sokkal simábban ment minden, mint azt előzőleg vártuk. Persze ebben biztos szerepe volt annak is, hogy a két kolléga felcserélte a szerepeket. Lényeg a lényeg eleinte nem volt semmi gond. Ám még mielőtt kitérnék a részletekre, mindenképp szólnom kell az elénk tárulkozó tájról. Egy szóval; meseszép. Minden kétséget kizáróan ez a legszemrevalóbb instance az eddig négy közül amelyet bejártam. Egyrészt nagyon, de nagyon tetszenek a hely színei, másrészt az élővilág is rabul ejt. Már Zangarmarsh faunája is belopta magát a szívembe, így nagyon örültem, hogy az ott megismert lényeket láthattam viszont idebent is. A sporebatekért (spóradenevér rulez :) )nagyon odavagyok, piszok jól néznek ki. De hasonló a helyzet a boglordokkal is. Amikor volt egy kis szünet, és nem kellett épp valakit birkává változtatnom, esetleg szénné lőnőm (frostnovával ez asszem képzavar, de nem baj) mindig megálltam gyönyörködni a hely szépségében. Az alant látható természetes híd különösen tetszett.
Ám szerencsére azért az ellenfelek is ott voltak, így nem volt alkalmam ráunni a tájra. Ám hiába voltak ezek magasabb szintűek mint slave pens-beli társaik, hullottak mint a legyek. Nőt az XP, nőt a repu, csodás vidéken jártunk. Mi kell még? Nos, mindössze egy dolog: jó kis bossfightok. Végül ehhez is volt szerencsénk. Az első lord, Hungarfen, aki gondolom magyar ősökkel is rendelkezik igazán szimpla fickó. Egy-két gyanús mérgező gombával ugyan megpróbált nehéz helyzetbe hozni minket, de összességében nem volt nehezebb ez a harc, mint bármely trashmob elleni küzdelem. A második boss, már egy kicsit tréfásabb fickó volt. Mint ahogy a nevéből is kivövetkeztethető Ghaz'an, a hidra a Zul'farrak beli Ghaz'rillával, és a Zul'Gurubos Gahz'rankával állhat rokonságban. Magyarul ez annyit tesz, hogy körülbelül ugyanúgy néz ki, mint gyengébb társai. Ám, hogy az igazat megvalljam, ő sem igazán erős figura. Mérgez ugyan szépen, de ha mindenki jó helyen áll, akkor bizony ő is a piece of cake kategóriába tartozik. Szerencsétlenségünkre, ez a jó helyen állás dolog nekem elsőre nem sikerült. Az idióta windows épp akkor csapta fel az updatek miatt újraindításról szóló ablakát, mikor épp rárohantunk a gyíkra. Ennek az lett a következménye, hogy pont akkor értem oda, mikor nem kellett volna. Következmény: Iceddawn farokkal szájba csapva (na, nem úgy), piranhák közé jól beesve, s ott elpusztulva, az ő DPS-e kiesve -> wipe. Másodjára hálistennek nem játszott velem ilyan csúnya tréfát az oprendszer, úgyhogy odatehettem magam -> victory! :) Sajnos valahol ilyentájt lőttem egy olyan beszólást, hogy "nem akarom elkiabálni, de eddig minden nagyon-nagyon könyen megy". Nos, ez hiba volt. A vége piszok nehéz lett. Kezdődött azzal, hogy én bamba mágus nem vettem észre az egyébként elég jól látható hunter bosst, és gyakorlatilag nekisétáltam. Persze behúztunk még hozzá egy boglordot is, csak mer' mér ne. Úgyhogy végül őt is csak ráadással sikerült megfosztanunk földi valójától. Mentségemre szolgáljon, egyszer a communitynk egyik igen tapasztalt main tankja, Erazmus hasonló módon rohant neki Moamnak. Ő meg azt nem látta. Pedig az a fiú azért van vagy két képernyő. Hehe. Visszatérve Underboghoz, a java még csak eztán következett. Idáig tulajdonképpen minden komolyabb gond nélkül eljutottunk, ám a végső boss rendesen kofogott rajtunk.
Tegnapi írásomban még hiányoltam a taktikai részt, na mára rendesen megkaptam az arcomba. Itt bizony taktikázni kellett. Vagyis kellett volna. Vagyis taktikáztunk is mi, csak nem jól. Mivel ötünk közül még senki nem járt itt korábban, Hellbeck cimboránktól jött az infó, mit is kéne csinálni. Mi annak rendje és módja szerint úgy is csináltunk mindent, ahogy ő mondta. Nagyjából. :) Együtt mentünk oda, jó közel álltunk, hogy kaphassunk a finom villámból, ám Caldera sohasem futott el, mikor megkapta a debuffot. Mi meg sorra meghaltunk. Persze aztán olyan információt is kaptunk, hogy nem kell közel menni. - Megjegyzem a woowiki is azt írja, tankolni középen, a többiek meg max távolságra. - Ám mi kitartottunk az erdeti tervünk mellett. Ez így ment vagy ötször. Igaz közben néha sikerült resetelni a fiút, úgyhogy előfordult némi feltámasztás is, ám alapjában véve úgy töltöttünk el itt, majd egy órát, hogy ripsz-ropsz meghaltunk, majd 10 percig futottunk vissza. Ez nem volt jó. Ami jó volt az az, hogy végül csak leöltük a Black Stalkert. Merthogy egyébként így hívják őkelmét. Felmarkoltuk a lootot, majd tulajdonképpen elégedetten távoztunk. Legalábbis én. Ha össze kéne foglalnom az első benyomásaimat Underbogról, mindenképp , és csakis pozitív jelzőkkel illetném. Illetve illetem is. Szép is, jó is, s még kihívás is (jelenleg). Nekem ennél egyáltalán nem kell több.

Az új insták

Ma immáron egy hete lesz annak, hogy először tettem a lábam Outlands földjére, ám egészen tegnapig sikerült kihúznom úgy, hogy nem látogattam meg egyet sem az új instancek közül. Mindig akadt valami kvesztelgetnivaló, vagy szimplán nem volt annyi időm, hogy belevágjak egy hosszabb többszereplős kalandba. Na de tegnap!
Hellfire Ramparts
Elsőként természetesen a Hellfire Citadel kezdő részébe, Hellfire Rampartsba mentünk. Ide egy kicsit talán túlkorosak is voltunk, tekintve, hogy a csapatból 3-an is a 63-as szintűek népes táborát gyarapítottuk ezidőtájt. Hogy mégse legyen olyan könnyű a dolgunk, Hedit vittük magunkkal gyógyítónak. Nem, ezúttal nem a kedves barátom képességeit vonom kétségbe, csupán arra célzok, hogy egy 60-as feral druid (hiába a remek healer gear) nem a legideálisabb erre a szerepre. Ráadásul a tankunk, aki szintén resto druidából vedlett vissza ferallá nem igazán értette a dolgát. Ennek ellenére élvezetes volt az első run. A hely alapból semmi extra, gyakorlatilag azt adta amit vártunk. Illik Hellfire Peninsula sivár vidékéhez. Kicsit UBRS-re emlékeztet, legfőképp a színek, nomeg a rengeteg ork miatt. Ezekkel az orkokkal szerencsére könnyen elbántunk, s az első 2 bossszal sem volt semmi gond, de a harmadik sajnos eleinte kifogott rajtunk.

Akármit is csináltunk, ez a kedves kis sárkány mindig Hedire támadott azonnal, amint megöltük a lovasát. Ebből aztán kétszer is wipe kerekedett, tekintve, hogy Hedi barátunk nem nagyon bírta a sárkány leheletét. Harmadszorra aztán valahogy csak túlélte, legalábbis az első fújást, s bár utána ismétcsak jobb létre szenderült, immáron nélküle sem volt gond elintézni az egyébként Nazan névre hallgató madárkát. Kezdésnek nem volt rossz.
The Blood Furnace
Amint végigtoltuk HR-t mentünk is tovább az insta második szárnyába. Szerencsére a csapatunk kisebb átalakuláson esett át. Hedi, Eretnek és én maradtunk, de kaptunk még két druidát. Egy sokkal jobb tankot, és egy 62-es resto-t, úgyhogy Hedi átválthatott macska alakra. Bár ne tette volna. :) A hely egyébként az első rész jellegzetességeit megőrízte, s mivel jobb volt a bandánk, mint előzőleg, az sem igen tűnt fel, hogy nehezebb lett volna. A külcsín sem sokat változott, bár itt talán több volt a megjegyezhető elem. A hatalmas lépcsőn való baktatás igazán megmaradt bennem, mint ahogy az utolsó boss szobája is a maradandó élmények közé sorolható.
Tulajdonképpen itt sem volt semmi különös, már ami a taktikázást illeti, bár a nagy hólyag előtti harc egész érdekes volt. Nem kihívás, szimplán érdekes. Alapvetően tetszett ez a hely is. Sőt, Hedi állandó felrobbanása az aknákon olyan vidámságot okozott nekem, hogy történjék bármi is heroic módban, ez hely mindig a fun kategóriába tartozik majd nálam.
The Slave Pens
A tegnapi nap nem volt elég, ma ismét instába kellett mennünk. Ezúttal a Coilfang Reservoir első negyedét fedeztük fel. A tegnapi móka sem volt rossz, de alapjában véve ez a hely ezerszer jobban tetszik, mint a Hellfire Citadel első ágai. Már az is sokat nyom a latban, ahogy megközelítjük az instancet. A hatalmas tó közepén a víz alatt úszva tudunk csak eljutni a bejáratig. Bár hasonló élmények visszaköszönnek néhány fantasy jelegű filmből, (Conan, a pusztító, 13-dik harcos) mégsem éreztem egy percig sem, hogy mindez nyúlás lenne. Az "ez valahonnan ismerős" érzés egyébként a későbbiekben is megmarad, ám míg korábban az említett filmek ugorhatnak be, az instán belül inkább saját magukra hajaztak a készítők. Mármint a korábbi dolgaikra, ugyanis a Slave Pens belsejében járva leginkább Blackfathom Deeps, és Maraudon juthat eszünkbe.
Itt is a vizes dolgok, és persze a nágák állnak a középpontban. Képi világát tekitve tehát mindenképpen ez utóbbi viszi a prímet az eddig bebarangolt hármas közül. Nagy, bonyolult feladatokra persze itt sem kell számítani, a legtöbb dolgot szimplán erőből meg lehet oldani. A bossfightok sem agyalósak, még talán az első fickó a legkeményebb. Legalábbis annak a csapatnak, aki nem tudja elszívni a szegény pára manáját.

A másik kettő tényleg "piece of cake" kategória, ha az ember rendes csapattal érkezik. S a rendes alatt, sem kell igazán komolyat érteni, tekintve, hogy Hedi ezúttal teljesen könnyedén megoldotta a gyógyítói feladatokat, annak ellenére, hogy csupán az insta közben ütötte meg a 61-es szintet. (Érdekes, hogy a meeting stone-nál nem tudtuk megidézni őt, a túl alacsony szintje miatt.)
Konklúzió
Mindent összevetve teljesen rendben volt ez a három instance. Kicsit talán túl egyszerűek a korábban megszokott taktikázós raid insták után, de az újdonság öröme ezúttal is nagyon sokat ér. S, tulajdonképpen az is felüdülés, hogy nem 6 órára szögez folyamatosana gép elé, hanem csak egy, teszemazt kettőre.

Búcsú a fegyverektől

Hogy hogy jön ide Hemingway? Hát fájó szívvel. Kettős érzések kavarognak most bennem ugyanis. Egyrészt piszokul élvezem a Burning Crusade dolgait, ugyanakkor fáj a szívem, hogy meg kell válnom, - mégha csak képletesen is - azoktól a dolgaimtól, amelyeket oly sok küzdelem árán sikerült megszereznem. Játék közben folyamatosan figyelem a guild chatet, ahol mostanában a leginkább gyakori beszólás az illető új lootjának bemutatása. Ilyen übercsizma itt, olyan megatanker trinket ott, ém meg szépen búsulok magamban, hogy lassacskán be kell áldoznom a tier1-es szettemet. Már eddig is találtam néhány dolgot amelelyek jobbak, mint a jelenleg viselt öltözékem, de egyelőre még nem szántam rá magam, hogy felvegyem őket. A leginkább az fáj az egészben, hogy a sok vér, veríték és legfőképp DKP árán szerzett epic dolgokat, holmi "ölj meg 3 medvét" tipusú zöld, esetleg kék quest rewardokért kéne lecserélnem. Biztos másképp állnék a témához egyébként, ha nem a teljes szettről lenne szó. Ha nem lenne meg mind, vagy akárha tier2 lenne egyik-kettő helyén (most bánhatom csak, hogy átengedtem a Neatherwind gatyót :) ) sokkal könnyebben lemondanék róluk. Így azonban, csak húzom-halasztom a dolgot. Mint, ahogy ezt a postot is. Úgyhogy be is fejezem rögvest, mielőtt elbőgném magam. Hehe. Azért egy dolog megnyugtat. Mármint azt illetően, hogy nemcsak nekem nem tetszik annyira ez a dolog. Ma szegény main tankjaink egyike, Erazmus véletlenül elpasszolta a vendornak a Bracers of Might-ját, majd kiloggolt. Utána úgy le volt törve, mintha legalábbis az egész accountját törölték volna. Azt mondta, mivel úgyis BoE volt, majd megpróbálja megvenni AH-ban. Aztán persze majd ő is elrejti a teljes garnitúrát valahova a bankfiók mélyére, s csak ünnepnapokon próbálgatja azt. De ha ő nem is, én biztos így teszek majd.

Just a perfect day...

... in World of Warcraft. Tényleg minden túlzás nélkül állíthatom, hogy gyakorlatilag tökéletes nap volt a tegnapi. Nem is emlékszem mikor élveztem ennyire a játékot utoljára. (Leszámítva a múltkori kalandot Darkshoreban -> ) A játék minden másodperce öröm volt. Ahogy már korábban mondtam, az újdonság varázsa nagyon-nagyon sokat ér. Hatalmas élmény, mikor úgy indul neki az ember, hogy nem tudja mi vár rá a következő domb mögött. A térkép csupa fekete folttal teli, s mi magunk fedezhetjük fel, saját kedvünk szerint. Ez már nagyon hiányzott, hiszen bár a raidelés is nagyon jó dolog, mégsem pótolja teljesen a "bejárom a fél világot, kalandok közepette" élményt. Tegnap pedig igencsak az utóbbi történt. Sőt, olyasmi is előfordult velem, amire már nagyon rég nem volt példa. Teljesen átadtam magam a játéknak. Ezt úgy értem, hogy az újonnan kapott questek szövegeit kivétel nélkül elolvastam, nem úgy mint korábban, mikor csak egy gyors pillantást vetettem az Objectivere aztán már húztam is a cél felé. Nem, ezúttal mindent gondosan elolvastam, megemésztettem, s csak a szöveg függvényében döntöttem merre is induljak. Sajnos a WoW-ban eltöltött másfél év alatt szép lassan rutinná vált, hogyha kapásból nem vágtam, merre is kell menni, mit is kell csinálni, jött a thottbot, meg a koordináták, s tulajdonképpen anélkül sorjáztam a questeket, hogy tudtam volna mit miért csinálok. Nos tegnap szerencsére ez nem így esett, s cseppet sem bántam meg. Hálistennek Blizzardéknak sikerült egy-két igencsak hangulatos küldetést összeeszkábálniuk, amelyek mellett a szokásos, s tegnap már említett agyatlan kalandok sem voltak oly zavaróak. A tegnapi nem folyamán két quest is volt, amely rabul ejtett egyediségével. Gondolom mindenkinek azonnal nagy kedvence lett a bombázós téma. Teljesen különbözik mindentől, amit eddig a WoWban csinálnunk kellett kvesztelés címszó alatt. Felszállunk a nehézbombázó griffünk hátára és onnan osztjuk az ellent. Hihetetlen mókás. Már alig várom, hogy saját repülő mountom legyen. Bár úgy sejtem, hogy saját kis hátasunkon reülve nemigen lesz majd lehetőségünk hasonló "csínyeket elkövetni, mégis, ezek a repülős küldetések egyre jobban gerjesztik az emberben "ilyet én is akarok, demán" érzést. Szerencsére a druidák is csak 68-as szinten fognak megtanulni repülni, úgyhogy egy darabig mág nem kell attól tartanunk, hogy Hedi és kollégái kisajátítják az eget Outlands felett. :P
De visszatérve még egy kicsit a questekhez. Volt még egy ami nagyon megfogott. Exorcism FTW! Mikor tegnapelőtt átsuhantam a Dark Portalon valahogy eszembe sem jutott, hogy itt rövidesen egy Dranei társaságában fogok ördögűzést végrehajtani. Pedig tegnap bizony ez történt. Hogy ezt a kalandot is sikerült igencsak érdekesre formázni, mi sem bizonyítja jobban, hogy annyira belemerültem a szerencsétlen nyomoroncból való démon kiűzésének folyamatába, hogy közben kishíján megölték a társamat, a felbukkanó zöld "trutyik". Csak akkor kapcsoltam, hogy "hoppá", mikor szegénykém már eléggé a végét járta.Egyszóval ez is remekül sikerült, megemelem a kalapom a Blizzard előtt. Ám szerencsére nem csak maguk a questek sikeredtek jól, hanem ha jobban belegondolok magát az egész kiegészítőt sikerült szépen hozzáfűzni a korábbi világhoz. Nem mondom, hogy minden zökkenőmentes, de a kisebb gondokért, bőven kárpótol a páratlan táj, a hangulatos küldetések és az izgalom. Hiszen utóbbiból is akad bőven. Legfőképp a még továbbra is jelen lévő tömegek miatt. Bár azért közel sincs akkor zsúfoltság, mint az első napon, de néha még így is előfordul, hogy várnunk kell egy-egy mob spawnolására. Szerencsére a WoW-os társadalom, kellőképpen jól kezeli a helyzetet. A különböző, bossoknál villámgyoran szerveződnek az 5 fős csapatok, hiszen mindenkinek közös érdeke, hogy ne kelljen 'tag"elő versenybe kényszerűlnie, ahol ha párszor veszít az ember, sok-sok ideje veszhet kárba. Persze az 5 fős csapat sem mindig garancia a sikerre, mindig vannak gyorsabb arcok. Például, mikor az alábbi képen látható démont akartuk megölni, először szépen kötbeálltuk a spawn helyét, ujjunkat pedig gondosan odakészítettük az instant castos spelljeink gombjaira. Erre mi történik, megjelenik a démon, meg egy vadidegen arc, puff rácsap, övé a mob.
Mi meg várhattunk a következő megjelenésére. No nembaj, mint már írtam az ilyen kisebb kellemetlenségek nem tántoríthatnak el céljainktól. Ha nincs mit tenni, nyugodtan bámészkodhatunk is. Van miért. Ugyan az első playfield, Hellfire Peninsula kissé egyhangú lehet a kietlen tájaival, de valójában nem az. Mert akármerre megyünk, mindig találunk valamit ami vonzza a szemet. Nekem leginkább ez a hatalmas démoncsontváz tetszett.
Impozáns látvány. Ezt akár savanyúan is mondhatnám, mivel elég sok időt eltöltöttem itt, egy quest miatt, ugyanis nem jó sokáig nem találtam a megfelelő helyet egy legyőzendő démon idézéséhez, ám végül mégiscsak a jó érzés maradt. Mikor pont eleget kalandoztam már Outlands tájain, gyorsan elugrottam Exodarba is, ahol ismétcsak remek munkát végeztek a fejlesztők. Az új város is gyönyörű, egyetlen dolog rontja csak le az összképét a Dranei-ek székhelyének. Mégpedig az, hogy ott csak és kizárólag sámánokkal találkoztam. :)

Már az az utolsó vizit is szép zárása lett volna egy remek napnak ám valami még hátravolt. Este beléptem még kicsit, gondolván, hogy 1-2 questet megcsinálok még, aztán szunya, ám ehelyett összeálltunk Eretnekkel, s közösen kalandoztunk még jópár órát. Ez is hiányzott már, a közös csapatás szerte a világban. Ám még ez sem volt elég. Éppen mikor kiléptünk volna már a játékból, egy barlangban összefutottunk egy Lutherkordak nevű paladinnal akinek segítettünk megölni egy szólóban igencsak kétségesen lecsapható mobot, majd még egy közös kalandot is lebeszéltünk. Így hárman folytattuk utunkat tovább. S a közös portya során véletlen (nem, az Eretnek névnek ehhez semmi köze :) ) kiderült, hogy egy honfitársunkkal hozott össze minket a sors. Ezen a tényen úgy felbuzdultunk, hogy meg sem álltunk míg ki nem írtottuk a fél Hellfire Peninsulát. Itt már nem annyira questek történetén, hanem inkább a zúzáson volt a főszerep. Volt thottbot, miegymás, ám az elmény csepett sem volt rosszabb mint korábban.A nap végén még erre a 64-es elite-re is futotta erőnkből, amelynek leöléséért bizony szép kis jutalmakat kaptunk. Mindent összevetve tényleg tökéletes nap volt. A végére 61.5-es lettem, már ami a szintemet illeti. Ez sajnos előrevetíti, hogy biza nem fog túl sokáig tartani, mire végére érünk az új dolgoknak, nincs messze az a fránya 70. Úgyhogy addig minden percet ki kell élvezni, de nagyon. És én ki is fogom.

Első lépések Outlandsen

Tagnap délután hat óra körül sikerült hazaérkeznem, immáron a frissen vásárolt TBC társaságában. Jöhetett az install, s amint feltelepült a cucc, máris Outlands felé vehettem az irányt. Fáradtságomból adódóan csak 2-3 órát játszottam az este, így széleskörű tapasztalatokkal nem rendelkezem, de azért az első benyomásaimat szeretném képernyőre vetni. Kezdjük a rosszal.
Ami még nem az igazi:
- most még hatalmas tömeg, ebből következően lag van az első playfielden Hellfire Peninsulán
- az előzőből kiindúlva nem meglepő, hogy egyáltalán nem könnyű kvesztelni, kevés a mob, hiszen egyfolytában ölik őket, s a felszedegetős cuccokért is nagy a harc
- gyüjtögetős illetve az "ölj meg n medvét" tipusú questek az elején, ezeket régen sem szerettük, a tömeg miatt, most még kevésbé szimpatikusak
- a BF2-re emlékeztető world PvP egyelőre elég szánalmasnak tűnik, mielőtt a helyszínre értem volna, gondoltam biztos nagy harc van, mivel folyton jött a warning, hogy a 3 terület közül épp melyiket foglalta el a horda, vagy éppen a szövetség. Ehhez képest mikor odamentem nem volt kb semmi. Odaálltam az egyik zászlóhoz, jött még közben két allis, miénk lett a terület, s a kutya sem hederített ránk. Később elnéztem még a Stadiumhoz, amelyet éppen a horda birtokolt. Ott csak egy undead maget láttam, gondoltam jöjjön egy kis adrenalin, megküzdünk 1 vs 1-ben, de az első frostboltom castolása alatt egy rugó is beszállt a buliba. Közben arcomba csapódott egy kedves kis fireball. Ébredés a temetőben. Nekem elég is volt ebből ennyi. Gondolom most mindenki a questeket csinálja, lehet a későbbiekben lesz itt komoly harc is, de jelen pillantban inkább csak a vicc kategóriába sorolható az itteni "háború".
S, ami már most is remek:
- az újdonság varázsa mindennél többet ér - eddig soha nem látott helyek, arcok, tárgyak
- bár ahogy említettem, nem nagyon voltam oda az agyatlan hentelős questekért, ám volt egy olyan is, ami igencsak elnyerte a tetszésemet. Ebben, egy ork falu négy tornyát kellett megjelölni, egy füstölős-tüzijátékszerű cuccal, amely gyakorlatilag egy jelzés volt a támadás helyét illetően. Amint magasba röppentek a füstölgő rakéták, máris jöttek a griffjeink, s lebombázták az adott tornyot. Ötletes. Képet is csináltam iziben, bár ahogy így utólag elnézem, azt hiszem nem fogok érte pulitzert kapni.
-a tömegnyomor nem vicces, de a szituációk, amelyeket szül, könnyen lehetnek azok. Mikor öt ember várja, hogy spawnoljon egy mob, gyorsnak kell lenni, ha te akarod először megütni őt. Ez igazi kihívás, szerencsére mage révén van nekem Fire Blastom. Hehe.
A további előnyöket még hosszan sorolhatnám, de inkább megyek, s leverek pár rossz fiút Hellfire Peninsula vidékén. Fejlődnöm kell ripsz-ropsz, mert most olvastam, hogy egy másik szerveren valaki elérte a lvl 70-et. 27 óra alatt. Anyád!

A Portál megnyílt LOL

Odamentünk. Sokan voltunk.Nagyon, nagyon sokan.
S, láss csodát:
A képek többet mondanak minden szónál. Event nuku, de legalább vigasztal a tudat, hogy holnap (vagyis tulajdonképpen már ma) én is átsétálok majd a portálon. Amúgy meg, úgyis azt kaptuk, amire számítottunk.

Dark Portal Opening - Szánalmas felvezetés

A tegnapi írásomban jó hosszú lére eresztve fejtettem ki, miért is félek én a Dark Portal megnyitásának napjától. Látomásomban hatalmas lagok, szerverleállások s hasonló finomságok szerepeltek. Ezen bosszantó dolgok valószínűleg be is fognak következni, ám a mai naptól még egy dologgal bővült a "miért félek én január 16-ától" című népdal szövege. Az új árny leginkább az összecsapott blődség nevet viselhetné. S, hogy mire alapozom ezt a feltevést? Csupán az eddig szánalmasnak tűnő felvezetésre, azaz a Portalnál megkezdődött invázióra. Mivel tudtam, hogy tegnapi nap során mindenki arra fog sündörögni, úgy döntöttem inkább kivárom a sorom és csak ma teszek látogatást a helyszínen. Konkrétan nem olvastam utána, hogy mire számíthatok, csupán annyit tudtam, hogy egyoldalú módon megnyílt a kapu, s különböző lények kezdtek el áramlani rajta. Gondoltam ez biztos nagyon fun lesz, úgyhogy viszonylag nagy reményekkel repültem Blasted Lands felé ma délben. A reménykedésem körülbelül 5 percig tartott. Mit kaptunk ugyanis a drága blizzardos bácsiktól? Gyakorlatilag semmit. Adva van ugye maga az oly nagyra tartott Dark Portal. Ebbe mi még nem sétálhatunk bele, ám a másik oldalról jönnek ilyen-olyan lények. Persze semmi újra ne számítsunk, csupán átnevezett felguardokat, voidvalkereket stb. kapunk. Ezeket folyamatosan henteli egy NPC bagázs. Hozzájuk mi is csatlakozhatunk, de ez kb 32 másodpercig vicces, tekintve, hogy a kedves barátaink ripsz-ropsz lenyomják a gonosz monsztákat. Arról, hogy ne unjuk meg túl hamar az "event"et egy új quest gondoskodik. Ezen küldetés során 6 felguardot kell ölnünk. Jajj. Ez legalább 1 perccel meghosszabítja ottlétünket. Ha végeztünk a rosszfiúkkal kapunk 4 aranyat, meg egy új tabardot. Kétségkívül ez a ruhadarab az egész banzáj legjobb része. Sima kis fekete, nekem egész jól mutat a tier1-es szerelésemen. De persze ez sem sokat változtat a WTF érzésen. Nem tudom, hogy gondolták a Blizzardos fiúk ezt a dolgot, de óriási bakot lőttek vele. Valószínúleg idő hiányában lett ez a dolog olyan amilyen, de akkor inkább hagyták volna ki ezt az egész nevetséges harcolgatást úgy ahogy van, s koncentráltak volna a patch további részeire. Itt is áll a mondás: a kevesebb néha több. Lett volna egy kevésbé bugos patch, s a játékosok kedvét sem vették volna el a Dark Portal megnyitásához kapcsolódó eventtől. Hisz ezt tették nem is vitás. Bár tulajdonképpen lehet, hogy maguknak tettek jót, mert aki csak ezen "vicc" alapján ítéli meg őket tuti kihagyja majd a 16-i, éjféli akciót. No nembaj, legalább kevesebben leszünk.

Amikor megnyílt Ahn'Qiraj

A mai délelőtt folyamán az utolsó TBC előtti patch is felkúszott a gépemre, úgyhogy elviekben akár nyugodtan is várhatnám a jövő hetet, tekintve, hogy már jó előre leadtam a rendelésem a kiegészítőre. Ezek alapján, ha minden jól megy egy hét múlva simán átruccanhatok majd Outlandsre, s újrakezdhetem az XP gyűjtögetést, immáron 70-es szintet tűzve célul magam elé. Az előző mondat kétségtelenül leggyengébb láncszeme a "ha minden jól megy" frázis, amellyel szemben erős kétségeim vannak. Ha a hivatalos Blizzard honlapra nézek, egyből szemembe ötlik a következő felirat: The Dark Portal Opens Midnight January 16th! Nos ez a mondat engem igencsak megrettent. Egy régi, majd éves emlék képe tolul elém, amikor ezt a szöveget látom. Ahn' Qiraj kapuinak megnyitása hasonlóan felajzotta a WoW-os társadalmat, mint most a Burning Crusade érkezése. Habár az tulajdonképpen csak egy patch volt, de az egyszeri és megismételhetetlen event reménye minden igazhitű játékos elméjét megbomlasztotta kicsit. Sajnos azonban a hatalmas várakozás egy még hatalmasabb csalódásba torkollott. Kétségkívül ez volt a Blizzard eddigi legrosszabb húzása, és véleményem szerint a legnagyobb bukása. S, őszintén megvallva valami hasonlót várok most is, ettől a 16-i éjféli akciótól. Ennek örömére ezúttal szeretném felidézni, annak a baljós napnak az eseményeit, melynek emléke azóta is kristálytisztán él bennem. Ki tudja, hátha ez a mostani múltidézés utólag csupán vicces kontrasztja lesz majd a Dark Portalos eseményeknek. Legyen így!
Szóval. Kezdjük az elején. Már nem emlékszem a napra, amikor először hallottam Ahn'Qirajról. Ám az érzés emléke megmaradt. Szimplán boldog voltam, mikor megtudtam, hogy a Blizzard mire készül: Az új instancek megnyitása párosulni fog egy egész napos, minden szerveren csak egyszer előforduló eseménysorozattal. Kívánhat -e ennél többet egy elvakult wowwer? Nem hiszem. Természetesen nem kívántam én sem, úgyhogy attól a naptól kezdve szépen elkezdtem vágni a centit. Teltek-múltak a napok, nomeg a hetek s a várva várt nap egyre csak közeledett. Néhány héttel a nyitóceremónia előtt elkezdődött a a farmolás időszaka. Természetesen epic eventhez, epic farmolás dukált, így hát jó időbe telt, mire a szerverek összeszedték a nyitáshoz szükséges matériát. Persze RP szerver révén, nem mi voltunk a leggyorsabbak, ennek köszönhetően a többi realm bőségesen ellátott minket információval a nyitást illetően. Sajnos ezek az infók nem kecsegtettek minket túl sok jóval. Hatalmas káoszról, szerverleállásokról szóltak a hírek. Mi meg úgy voltunk ezzel, mint az egyszeri legény a magyar népmesékben, hittük is meg nem is. Láttuk ugyan a screenshotokat a hatalmas tömegről, nomeg olvastunk a galibákról, ám célunktól nem téríthetett el minket semmi. Ott akartunk lenni Silithusban! S végül ott is voltunk. Jó sokan. Ám igazából nem is olyan sokan múlott, hogy jómagam nem maradtam le az egész hacacáréról. Történt ugyanis, hogy az utolsó héten egymásnak ellentmondó információk láttak napvilágot. Többen, többféle időpontról beszéltek, ám szerencsére hozzám végül a valós dátum üzenete jutott el, így hát ott lehettem már a kezdetkor, vagyis adott hét szombat reggelén.
Hivatalosan tíz órakor kezdődött az event, de én tartva a hatalmas sorbanállástól jó előre beloggoltam. Persze ezzel a tettel nem voltam egyedül, hiszen mikor beléptem már jó sokan online-ak voltak az akkori RC-m tagjai közül. Természetesen mindenki Silithusban volt már ekkorra, úgy vélem viszonylag kevesen lehettek a szerveren akik előző este nem Cenarian Holdban hagyták a karaktereiket. Még legalább egy óra volt hátra a kezdésig, de már ekkor is hatalmas volt a forgalom CH körül. Mi is voltunk jópáran, úgyhogy gyorsan összehoztunk egy raid groupot, s megbeszéltük a későbbi teendőket. Terveink között az szerepelt, hogy minél több mobot öljünk meg, s ezáltal minél több reputációt szerezzünk a Brood of Nozordumuval. Tervnek ugyan szép volt, ám a megvalósításba jónéhány hiba csúszott. Kezdődött azzal, hogy a korai órán - hiába a hatalmas tömeg - az RC-nkből csak akart összejönni a negyven ember, így aztán kénytelenek voltunk "idegeneket" is bevenni a csapatba. Persze az újjonnan érkezők egyből hozni akarták volna a saját cimboráikat is, amiből a végére jó nagy kavarodás lett. Emberek léptek raidből ki,s léptek raidbe be. Természetesen az egész Silithusi chat channel a "Looking for Raid Group" szövegtől volt "hangos". S nem csak a kezdetekkor, hanem gyakorlatilag az egész nap folyamán. Nagy nehézségek árán nekünk végül sikerült összehoznunk egy viszonylag normális 40 fős csapatot, s így bár kissé felidegelve, de legalább teljes létszámban vonultunk Ahn'Qiraj bejáratához. Ahogy egyre közelebb értünk a kapuk elé felállított gonghoz, egyre durvábban csökkent az FPS. S mire odaértünk sokszor márcsak diavetítésszerűen "élvezhettük" a történéseket. Karakterek százai álltak egymás hegyén-hátán.
Vegyesen voltunk hordások és szövetségesek, ám ekkor még béke honolt a két tábor között. Sokkal jobban foglalkoztatott minket az event, mintsem hogy egymással törődtünk volna. A percek lassan teltek, s lassacskán feltűnt a színen a két addigra méltán híressé vált hős: Teval, és Serenia. (Utóbbi nevében nem vagyok 100%-ig biztos, tekintve, hogy ő volt az allis, én meg ugye a hordás.) Mikor megjelentek mindenki összesúgott a hátuk mögött. (A szó szoros értelmében is - whisper, nomeg a többi csatornán is persze.) Ők ketten szépen felbattyogtak a lépcsőn egyenesen a gonghoz, s idővel megszólaltatták azt. Az előre eltervezett módon ekkor kezdetét vette volna a hatalmas küzdelem Silithus földjén. Nos ehelyett kicsit mást kaptunk az arcunkba. Konkrétan három "Server is down" feliratot körülbelül negyedórán belül. Az elsőnél még mindenki megijedt, hogy jajj mi lesz ha nem enged vissza, de aztán gyorsan tisztázódott minden. Akik korábban bent voltak mindenki visszajutott, ám ez cseppet sem kárpótolt minket az elmaradt játékélmény miatt. Mikor a szerver visszaengedett minket még reménykedtünk, hogy talán látunk valamit, de a következő leállás után úgy határoztunk, hogy inkább ott hagyjuk a sűrűjét, s kijjebb vonulunk a kapuktól. Ez az ötlet végülis sikeresnek bizonyult, hiszen a távolabbi területeken kevesebb - de még így is rengeteg - ember volt. Itt vártunk egy darabig, majd egyszercsak valaki benyögte, hogy már lát valamit. S, ekkor kezdetét vette az észnéküli küzdelem. Silithus különböző pontjain a Calling questből már ismerős Emissary Roman Khan testű lények, vagyis magyarul Anúbiszok tűntek fel. Kétféle méretben érkeztek az egyiptomi istenség mintájára formázott mobok. Volt egy viszonylag kicsi forma belőlük, amelyet viszonylag könnyen le lehetett darálni, illetve volt egy nagyobbacska is, ami bizony gyakorlatilag egy teljes raidet igényelt. A probléma persze nem a mobok mibenlétével volt, hanem azzal, hogy mindenki magának akarta őket. Ha valaki meglátott egyet, azonnal rohant hogy "tag"elje, azaz a saját célpontjává tegye. Aztán ha ez sikerült neki, gyorsan hívta a saját raid groupját, hogy végezzék ki, mielőtt valaki másé lesz a célpont. Nem tudom, hogy Blizzardék anno, hogy tervezték ezt, de abban biztos vagyok, hogy nem úgy ahogy később alakult. Gyakorlatilag egy "ki üt rá hamarabb" verseny alakult ki, amely teljesen háttérbe szorította a csata szerepjátékos vonatkozásait. Bár néha-néha sikerült valamit kihámozni abból, hogy mi miért történik, de aztán azonnal tovasodort mindent a repuért való küzdelem vágya. Időnként ezek a mobok tömegesen megrohamozták Cenarion Holdot, s ott összecsaptak a "helyi" npc-kkel. Mi ugyan konstatáltuk ezt, de nem volt időnk nagyon nézelődni, hisz minél többet kellett ölnünk. Repu mindenek felett. Sosem feledem milyen nagy örömködés volt a raid csatornánkon, mikor az egyik sámán társam bejelentette, hogy egy jól időzített chain-lightninggal sikerült egyszerre három mobot is tagelnie. Ekkor még viszonylag boldogok voltunk. Ám sajnos a későbbiekben nem voltunk ennyire sikeresek. A rengeteg emberre kevés mob jutott, így hát úgy gondoltuk ideje valami komolyabb ellenség után nézni. Először lenéztünk az egyik Hiveba, s ott összemértük erőnket, egy hatalmas pók alakú lénnyel. A csúfos kudarc azt hiszem nem lenne helyénvaló kifejezés a harcra. Még ha nem lett volna a hatalmas lag akkor is esélytelenek lettünk volna. (Aztán persze később hallottam, hogy lenyomták ezeket a lényeket, de csakis több raid groupnak sikerült összedolgozva.) A kiábrándító wipe után új célpont után néztünk. S szerencsére össze is futottunk Lieutenant General Nokhor-ral. Így utólag belegondolva ő volt számunkra az ideális ellenfél. Ennek ellenére mégis kizárólag rossz emlékeket őrzök vele kapcsolatban. Az első csatánk alkalmával, épphogy megúszta a hatalmas szörny. Itt pont fordítottja volt a szituáció a Hive-beli csatához képest. Ha nem lett volna lag, simán megöltük volna. Ám sajnos olyan csúnyán beszaggatunk, hogy szép lassan elpusztult az egész raid, s mivel a corpserun sem volt zökkenőmentes, fel kellett adnunk a harcot. A szerver legerősseb hordás guildje, a Legion of Lemmings ölte meg végül helyettünk a "hadnagyot". Mi meg pedig ismét lógó orral állhattunk tovább. Eztán egy rövidke bogárvadászós időszak következett. De a sok kis repkedő mob, nem elégítette ki öldöklő vágyunkat. S, láss csodát, újra összefutottunk Nokhorral. Épp egy allis banda küzdött vele, de mivel láttuk, hogy lassan már a végét járják, szépen félreálltunk, s vártuk, hogy elhulljanak. De ők ennél sokkal rosszabbat tettek, mikor belátták, hogy nem győzhetnek, egyszerűen ránk húzták a mobot. Mi ennek természetesen nem örültünk tekintve, hogy nem voltunk felkészülve, így hát rögvest jó nagy kavarodás alakult ki. Az egyébként is heves vérmérsékletű olasz vezetőnk ekkor elvesztette a fejét, s megtámadta a gaz allisokat. Addig ugye a szerver viszonyainak megfelően PvP off mászkáltunk, de nem hagyhattuk a vezérünket lemészárolni, mi is azonnal az ellenségnek estünk. A végeredmény persze borítékolható volt. Mit várjon az ember egy olyan szerveren ahol az allisok szám sokszorosa a hordáénak. Azonnal ott termett rengeteg szövetséges, és ripsz-ropsz lehenteltek minket. S ha ez nem lett volna elég, utólag konstatáltam, hogy néhány társam nem tartott velünk a harcba, aminek az lett a következménye, hogy kemény összetűzésbe kerültek a leaderrel, s sokuknak el kellett hagynia a csapatot.
Így szépen megfogyatkoztunk, s mivel túl kevés ember maradt a repu farmoláshoz, úgy döntöttünk, kipróbáljuk az új instát. Azt hiszem ez volt a nap egyetlen sikeres része. Bár ez is csak bizonyos szinten volt az. Kurinnaxot gyorsan megöltük, de Rajaxx-szal már akkor is meggyűlt a bajunk. Három tétova kísérlet után, újra visszatértünk Silithus kopár földjére, hogy tovább folytassuk a harcunkat. Újra sikerült negyven fősre duzzasztanunk a raidet, s mit ad isten, újra előttünk spawnolt egy Nokhor. S ezzel gyakorlatilag elérkeztünk a dicstelen event legviccesebb részéhez. Ez az utolsó küzdelem túltett minden korábbin. A pull illetve az első ütésváltás még rendben folyt, de aztán olyan lag kerített minket hatalmába amilyet még nem látott a világ. Először csak a szokásos dolgokat konstatáltam. Nem mozdul semmi, mint ahogy én sem. Aztán egy idő után jómagam tudtam ugyan csinálni ezt-azt, ám minden más - táj, társak, mob - mozdulatlan maradt. Nem nagyon tudtam mit tenni, a teamspeaken is káosz volt, úgyhogy szépen lövöldöztem bele a lénybe, s reménykedtem, hogy egyszercsak meghal. S az élete valóban csökkent, igen lassan ugyan, de legalább folyamatosan. Aztán egyszercsak egy hatalmas knockbacket kaptam tőle, amely a világ végére repített engem. Pontosan bele az egyik Hive közepébe. Ám a HP-m csak nem akart csökkeni.Ezen felbuzdúlva elkezdtem visszefelé futni. Futás közben azonban hirtelen igencsak lecsökkent az életem. Ekkor vonta le ugyanis a program az ütésből származó sebzést. Aztán még két perc rohanás után, egyszercsak meghaltam. Igen, ez volt a zuhanásból adódó sebzés. Majd jött, egy kb 10 perces visszarohanás, majd a release gomb konstans nyomkodása. Még egy-két lövés és Nokhor halott volt. S ha eddig nem lett volna elég nyakatekert a sztori, még rátettünk egy lapáttal. Történt ugyanis, hogy bár a monsta ott hevert a lábunk előtt a vezetőnk mégsem tudta lootolni. Elsőre nem tudtuk mire vélni az esetet, ám közben szép lassan kiderült mi is a problémánk gyökere: A raid leader képernyőjén máshol volt a holttest mint a miénken. Ez azt hiszem a tipikus LOL kategória. Persze ez akkoriban nem tűnt annyira mókásnak, mint most e sorokat írva. Sőt, annyira nem volt mókás, hogy ezzel tulajdonképpen le is tudtuk a napot. AQ nyitás napját melynek végül a következő eredménye lett: elhanyagolható reputation a Brood of Nozordomuval, irgalmatlanul nagy számla a rengeteg wipe miatt, rossz hangulat, összeveszés, s hatalmas csalódás a Blizzardban.
Azóta persze 180 fokos fordulatot vett a WoW-os karrierem, de ezt a napot sosem feledem. S, most, hogy közeledik a Portal megnyitásának napja, egyre többször idézem magam elé a keserű nap emlékképeit. Hallani ugyan ezt-azt, hogy a Blizzard hogyan akarja megakadályozni a hasonló eseteket, de meg kell mondjam, egyelőre nem nagyon bízok benne, hogy úrrá tudnak majd lenni, az Outlandsre vágyók rohamain. Hogy konkrétan a Dark Portalnál mi lesz, nem tudom. Majd úgyis meglátom, hiszen ott leszek. Minden rossz emlék sutba dobva, egy igazi wow playah nem hagyhatja ki azt a napot!

Álmaim trinketje - Második felvonás

Sok olyan embert játékost ismerek aki kívűlről fújják, hogy melyik boss milyen tárgyat dob, no meg azt is, hogy nekik melyekre van szükségük azok közül. Én nem tartozom közéjük. Amikor elértem a 60-as szintet Iceddawn-nal, nem voltak meg a konkrét terveim, hogy a gearem darabjait merre vagy hogyan akarom összegyűjteni. Egyszerűen csak raidelni szerettem volna, mindenfajta különösebb tervezgetés nélkül. Persze a tier1-es szettről tudtam, hogy igen jó lenne nekem, de hogy amellé mégis milyen kigészítőket lenne ildomos beszerezni halvány elképzelésem sem volt. Ám mivel a kasztomat azért szerettem volna minél jobban megismerni, hajtott a kíváncsiság, hogy vajon a többi mágus hogyan játszhat. Éppen ezért kezdő 60-asként meg is néztem pár mage videót. PvP-t és PvE-t egyaránt. Nem a gearjükre voltam kíváncsi - az én avatatlan szemem amúgy sem szokta kapásból felismerni, hogy ki milyen gúnyát visel a videón - hanem leginkább arra, hogy hogy játszanak a nálamnál sokkalta tapasztaltabb arcok. Túl sok fortélyt ugyan nem sikerült ellesnem, ám egy valamire mindenképp jó volt a filmek nezegetése. Kiszúrtam, hogy gyakorlatilag minden komoly mage ugyanazokat a trinketeket használja. A Zandalarian Hero Charmot, no meg a Talisman of Ephemeral Powert. Amikor láttam ennek a két kis gyöngyszemnek a hatását, rögvest elhatároztam, hogy történjék bármi, én ezeket megszerzem. A terv első fele volt a könnyebben kivitelezhető, hiszen akkoriban rendszeresen farmoltuk Hakkart, úgyhogy csak ki kellett várni még a többiek szépen elszórják a pontjaikat, s pár hét spórolás után máris magaménak mondhattam a ZHC-t. Boldogságom határtalan volt, de azért a terv második fele továbbra is ott motoszkált az agytekervényeim között. Mikor enyém lett Hakkar szíve, majd azt beváltva a charm, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig kell majd várnom míg a második trinket slotba is valami hasonló finomságot helyezhetek. A hosszú várakozásnak leginkább egy oka volt. Mégpedig az, hogy a sok csúnya bossnak MC-ben nem akaródzott dobnia az én kis drágaságomat. Amióta Molten Core-ba járok a Maiev-vel mindösszesen másodszor lootolhattam tegnap ezt a talizmánt. Amikor először dobódott, sajnos másé lett a DKP miatt, s azon alkalom után megint jó sokáig nem bukkant fel a loot listánkon. Én persze szépen szedegettem közben a kis dolgaimat, full tier1 mage lettem, s tulajdonképpen meg is feledkeztem szívem titkos vágyáról. Egészen tegnap estig, amikoris Garr teteme fölé hajolva azt kellett látnom, hogy nekem is rejt valamit a hatalmas elementál teste. Holmi buta rugó kesztyű mellett ott pihent ez a csecsebecse is, mely végül az enyém lett érdemeim elismeréseként. Felhagyva a hatalmas pátosszal, ha jól emlkészem 2 DKP-n múlt, hogy én kaptam meg. :) De kit érdekel mostmár, hogy hogyan esett, a lényeg, hogy az enyém, csaki az enyém. És boldoggá csak engem tesz. Nagyon! :) Mindösszesen egy baj van vele. Jónéhány patch-csel ezelőtt megváltoztatták a trinketek CD-ját, így sajnos a két übertrinket nem stackelődik, vagyis nem tudom egyszerre elsütni őket. Kár, pedig ha lehetne, porig rombolnám vele a fél világot. Na jó, legalábbis valami nagyon brutál Crit Recordot csak összehoznék. Ja, és zárásul itt vannak a kicsike adatai:

Talisman of Ephemeral Power

Binds when picked up

Unique

Trinket

Requires Level 60

Use: Increases damage and healing done by magical spells and effects by up to 175 for 15 sec.

Cooldown: 1.50 min

Sells for 6 Gold 62 Silver 90 Copper to vendors

Item Level 66

Vissza a gyökerekhez

Őszintén megvallva, mostanában kicsit lejöttem a WoWról. Mivel a raideket fokozatosan törölni kellett, nem sokat játszottam az elmúlt időben. Ugyan ott lett volna még alternatívaként a PvP-zés, vagy a sima szólózás-bandázás szerte Azerothban, de ezekhez ilyen-olyan okból nem nagyon fűlt a fogam. Battlegroundsokba azért nem akartam menni, mert mindenki odajár egyfolytában, és számomra túlságosan is farmolás íze lett a dolognak. (Bár korábban sem nagyon volt ez másképp.) Ami pedig a többi dolgot illeti. Hmm, hát nem is tudom. Az 5 emberes instákat már rég meguntam, s szólózgatni sincs túl sok kedvem, 2 héttel a TBC megjelenése előtt. Ám ma valami olyasmi történt, amilyen már nagyon régen nem. Élveztem a játékot egy kis karival is, ráadásul új tapasztolatokkal is gazdagodtam. Hogy mi volt a katalizátora ennek a folyamatnak? Nos, úgy hívják, hogy Boughar. S ő nem más, mint az én gimis osztálytársamnak s egyben barátomnak, Tamásnak a karaktere, egy 17-ik szintű Night Elf hunter. Őszintén megvallva ma délelőtt bárki kért volna, hogy játszak vele, nemet mondtam volna, tekintve, hogy eléggé le vagyok strapálva holmi gaz nátha ügyből kifolyólag, de Tamásnak nem mondhattam nemet, mivel ő sajnos csak egy 14 napos guest accounttal játszik, amely lassan lejár. Ha ma nem bandázunk, ki tudja mikor lett volna újra alkalmunk együtt csapatni. (Tomikám, ha ezt most olvasod, vedd célzásnak. Ne várj nyárig a WoW megvételével. :) ) Szerencsére, összehoztuk a témát, és én újra n00bnak érezhettem magam. A szituáció adott volt, Boughar éppen Darkshore tájain kvesztelgetett, nekem meg szerencsére volt egy lvl 16-os priest altom, aki éppen arra kóricált, úgyhogy könnyen összehoztuk a partit. S, hogy miért emlegetem magam n00bként? Könnyű a válasz. Gyakorlatilag Darkshore az egyetlen playfieldje a játéknak, amit nem igazán ismerek. A különböző altjaimmal keresztül-kasul bejártam már Azerothot, de mivel ez mindössze a második NE karim, s az első is csupán lvl11-es kort élt meg, sosem volt alkalmam felfedezni, az egyébként általam legszebbnek tartott színhelyet. Magasabb szinten persze vetődtem már arra, de akkor csak szimpla átutazóként, a terület questjei közül csak néhányat ismertem. Nem úgy Boughar, aki épp azelőtt előtte csinálta meg szinte mindet, mielőtt én beloggoltam. Így aztán az az abszurd helyzet fordulhatott elő, hogy egy teljesen ifjonc, alig egy hete játszó ember kalauzolt engem, aki immáron több, mint másfél éve gyilkolom a szörnyeket Kalimdor, vagy teszemazt Eastern Kingdoms tájain. Csak mondtam, melyik quest hiányzik még, aztán mehetett a follow Bougharra, aki egy profi magabiztosságával vezetett a különböző célhelyszínek, vagy célszemélyek felé. Utoljára ilyet, valamikor 2006 nyarán éltem át, amikor az első karijaimmal bolyongtam jobbra-balra, s ha valami profi megszánt, nem győztem csodálkozni, hogy honnan tudja ez ennyire biztosan, hogy mi merre van. Azóta én is "profi" lettem sokszor 40 embert vezetek csatába, ám mára mégis visszavedlettem egy kicsiny n00bbá. Mit ne mondjak, jól esett. Jól esett, hogy olyan dolgokat-küldiket csináltam melyeket előtte soha. Hogy nem farmolni mentünk valamit, hanem a dolog önnön valója miatt. No és hogy nem kellett folyton egymillió ember whisperjeire válaszolni, az is piszik jól esett. Remélem, ha megjelenik a Burning Crusade megint ugyanennyire fogom élvezni a játékot. Eljön majd ismét a szólózás, nomeg az 5 fős bandák ideje, s újra ismeretlen tájakon taposhat majd csizmánk talpa. Ja és van még egy reményem. Mégpedig, hogy ismét Boughar oldalán harcolhatok majd valamikor. (Ha ez a napokban megesik, screenshotot is csinálok majd ehhez a cikkhez, mert ma bizony a nagy öröm következtében elfelejtettem. :) )

Raidek Alkonya

Akármennyire is fájdalmas (már akinek) be kell látnunk, hogy a decemberi-januári időpont (akárcsak a nyár) nem kedvez a raidelésnek. Karácsonyi rohanás, beigli, szilveszteri delírium, vizsgaidőszak, évvégi zárás a melóhelyeken; ezek bizony mind olyan tényezők, amelyek könnyen meggátolhatják a WoW addiktokat - na jó az igazi addiktokat talán nem - abban, hogy Azeroth földjén töltsék szabadidejüket. Leginkább azért mert nincs szabadidejük. Mindenki vásárol, tanul, családot látogat, dolgozik, részegeskedik, így aztán a raidek elég csekény létszámmal folynak. Már ha egyáltálan összejön annyi ember, hogy el lehessen menni valamely instába, úgy hogy ne legyen már a raid kezdetekor bukásra ítélve a menet.
Ahogy hallottam sok Raid Community alapból pihen ilyenkor és felfüggeszti a raidelést erre az időszakra. Mi a Maievben ugyan megpróbáltunk ugyan csapatni még az ünnepek előtt, de az eredmény szinte borítékolható volt. Rengeteg run elmaradt az alacsony létszám miatt, s ha egyet-kettőt sikerült is megtartani néhány vendég segítségével a sikeresség meg sem közelítette a korábbiakban megszokottat. Sorozatos wipe-ok Onyxiánál, 3/4 boss/este ZG-ben, MC-be vagy esetleg BWL-be pedig egyszerűen sosem jött össze elég ember. Azt talán jobb lenne meg sem említeni, hogy Eretnek tankolt Zul'Gurubban. ROFL! (Hála a magasságos Atyaúristennek, hogy nem kellett ott lennem.) Lehet még ennél is méllyebbre süllyedni? Kötve hiszem. :) Szerencsére meg sem próbáltunk, inkább az ünnepek között jegeltük a témát, de őszintén megvallva a jövőt tekintően sem vagyok sokkal derülátóbb. Az első 2k7-es raid holnapra van kiírva és egyelőre csak 30 ember iratkozott fel. Tekintve, hogy viszonylag hosszú idő után ez az első időpont, siralmasnak tűnik ez a szám. Már csak azért is, mert ebből következően mondjuk a jövő heti raidekre minden bizonnyal még kevesebb ember fog jelentkezni. Sajnos. Persze kár lenne csupán a rossz időzítésre fogni az emberek elmaradását. Nyakunkon a Burning Crusade, és biztos vagyok benne, hogy sokan pontosan emiatt nem forszírozzák a közös raidelést. Sőt, szerény véleményem szerint a TBC érkeztével hosszú (minden relatív) időre búcsút mondhatunk a Maiev runoknak. Ha megjelenik a kieg. mindenki rááll majd a levelingre, s a szólózások, nomeg az 5 emberes insták fogják kitölteni a WoW-ban eltöltött óráink javarészét. A korábbi raid insták nem lesznek már vonzóak többé a szerény loot miatt, s mire elérkezünk a 70es szinthez nagyon sok minden megváltozhat. Az teljesen egyértelmű, hogy az emberek nem egyszerre fogják elérni az új határt. Van aki egy-két hét alatt 70es lesz majd, s bizton állítom lesznek olyanok akik hónapok múltán sem. S ez a nagy különbség igencsak megváltoztathatjaa, s meg is fogja a Maiev életét. Akik gyorsan ledarálják ezt a 10 szintet biztos nem szívesen várnak majd a többiekre, s könnyen lehet, hogy elhagyják majd az RC-t, de ha mégsem így lesz, s kiböjtölik majd, amíg a nagy többség is utoléri őket, akkor minden bizonnyal túl sokan leszünk majd a 25 főre maximalizált helyekhez. Nehéz megjósolni mit hoz a jövő, s nekem eszembe sincs ilyesmire adni a fejem, de akármikor erre a raidelés dologra gondolok, az jut eszembe, könnyen lehet, hogy az utolsó Maiev raid az elkövetkező 1-2 hétben fog lezajlani. Ha ugyan le nem zajlott még a múlt évben. Egy biztos, a Raidek Alkonyát éljük, mint ahogy az is teljesen egyértelmű, hogy jön majd egy új korszak. Hogy milyen lesz? Nem tudom.