Szóval. Kezdjük az elején. Már nem emlékszem a napra, amikor először hallottam Ahn'Qirajról. Ám az érzés emléke megmaradt. Szimplán boldog voltam, mikor megtudtam, hogy a Blizzard mire készül: Az új instancek megnyitása párosulni fog egy egész napos, minden szerveren csak egyszer előforduló eseménysorozattal. Kívánhat -e ennél többet egy elvakult wowwer? Nem hiszem. Természetesen nem kívántam én sem, úgyhogy attól a naptól kezdve szépen elkezdtem vágni a centit. Teltek-múltak a napok, nomeg a hetek s a várva várt nap egyre csak közeledett. Néhány héttel a nyitóceremónia előtt elkezdődött a a farmolás időszaka. Természetesen epic eventhez, epic farmolás dukált, így hát jó időbe telt, mire a szerverek összeszedték a nyitáshoz szükséges matériát. Persze RP szerver révén, nem mi voltunk a leggyorsabbak, ennek köszönhetően a többi realm bőségesen ellátott minket információval a nyitást illetően. Sajnos ezek az infók nem kecsegtettek minket túl sok jóval. Hatalmas káoszról, szerverleállásokról szóltak a hírek. Mi meg úgy voltunk ezzel, mint az egyszeri legény a magyar népmesékben, hittük is meg nem is. Láttuk ugyan a screenshotokat a hatalmas tömegről, nomeg olvastunk a galibákról, ám célunktól nem téríthetett el minket semmi. Ott akartunk lenni Silithusban! S végül ott is voltunk. Jó sokan. Ám igazából nem is olyan sokan múlott, hogy jómagam nem maradtam le az egész hacacáréról. Történt ugyanis, hogy az utolsó héten egymásnak ellentmondó információk láttak napvilágot. Többen, többféle időpontról beszéltek, ám szerencsére hozzám végül a valós dátum üzenete jutott el, így hát ott lehettem már a kezdetkor, vagyis adott hét szombat reggelén.
Hivatalosan tíz órakor kezdődött az event, de én tartva a hatalmas sorbanállástól jó előre beloggoltam. Persze ezzel a tettel nem voltam egyedül, hiszen mikor beléptem már jó sokan online-ak voltak az akkori RC-m tagjai közül. Természetesen mindenki Silithusban volt már ekkorra, úgy vélem viszonylag kevesen lehettek a szerveren akik előző este nem Cenarian Holdban hagyták a karaktereiket. Még legalább egy óra volt hátra a kezdésig, de már ekkor is hatalmas volt a forgalom CH körül. Mi is voltunk jópáran, úgyhogy gyorsan összehoztunk egy raid groupot, s megbeszéltük a későbbi teendőket. Terveink között az szerepelt, hogy minél több mobot öljünk meg, s ezáltal minél több reputációt szerezzünk a Brood of Nozordumuval. Tervnek ugyan szép volt, ám a megvalósításba jónéhány hiba csúszott. Kezdődött azzal, hogy a korai órán - hiába a hatalmas tömeg - az RC-nkből csak akart összejönni a negyven ember, így aztán kénytelenek voltunk "idegeneket" is bevenni a csapatba. Persze az újjonnan érkezők egyből hozni akarták volna a saját cimboráikat is, amiből a végére jó nagy kavarodás lett. Emberek léptek raidből ki,s léptek raidbe be. Természetesen az egész Silithusi chat channel a "Looking for Raid Group" szövegtől volt "hangos". S nem csak a kezdetekkor, hanem gyakorlatilag az egész nap folyamán. Nagy nehézségek árán nekünk végül sikerült összehoznunk egy viszonylag normális 40 fős csapatot, s így bár kissé felidegelve, de legalább teljes létszámban vonultunk Ahn'Qiraj bejáratához. Ahogy egyre közelebb értünk a kapuk elé felállított gonghoz, egyre durvábban csökkent az FPS. S mire odaértünk sokszor márcsak diavetítésszerűen "élvezhettük" a történéseket. Karakterek százai álltak egymás hegyén-hátán.
Vegyesen voltunk hordások és szövetségesek, ám ekkor még béke honolt a két tábor között. Sokkal jobban foglalkoztatott minket az event, mintsem hogy egymással törődtünk volna. A percek lassan teltek, s lassacskán feltűnt a színen a két addigra méltán híressé vált hős: Teval, és Serenia. (Utóbbi nevében nem vagyok 100%-ig biztos, tekintve, hogy ő volt az allis, én meg ugye a hordás.) Mikor megjelentek mindenki összesúgott a hátuk mögött. (A szó szoros értelmében is - whisper, nomeg a többi csatornán is persze.) Ők ketten szépen felbattyogtak a lépcsőn egyenesen a gonghoz, s idővel megszólaltatták azt. Az előre eltervezett módon ekkor kezdetét vette volna a hatalmas küzdelem Silithus földjén. Nos ehelyett kicsit mást kaptunk az arcunkba. Konkrétan három "Server is down" feliratot körülbelül negyedórán belül. Az elsőnél még mindenki megijedt, hogy jajj mi lesz ha nem enged vissza, de aztán gyorsan tisztázódott minden. Akik korábban bent voltak mindenki visszajutott, ám ez cseppet sem kárpótolt minket az elmaradt játékélmény miatt. Mikor a szerver visszaengedett minket még reménykedtünk, hogy talán látunk valamit, de a következő leállás után úgy határoztunk, hogy inkább ott hagyjuk a sűrűjét, s kijjebb vonulunk a kapuktól. Ez az ötlet végülis sikeresnek bizonyult, hiszen a távolabbi területeken kevesebb - de még így is rengeteg - ember volt. Itt vártunk egy darabig, majd egyszercsak valaki benyögte, hogy már lát valamit. S, ekkor kezdetét vette az észnéküli küzdelem. Silithus különböző pontjain a Calling questből már ismerős Emissary Roman Khan testű lények, vagyis magyarul Anúbiszok tűntek fel. Kétféle méretben érkeztek az egyiptomi istenség mintájára formázott mobok. Volt egy viszonylag kicsi forma belőlük, amelyet viszonylag könnyen le lehetett darálni, illetve volt egy nagyobbacska is, ami bizony gyakorlatilag egy teljes raidet igényelt. A probléma persze nem a mobok mibenlétével volt, hanem azzal, hogy mindenki magának akarta őket. Ha valaki meglátott egyet, azonnal rohant hogy "tag"elje, azaz a saját célpontjává tegye. Aztán ha ez sikerült neki, gyorsan hívta a saját raid groupját, hogy végezzék ki, mielőtt valaki másé lesz a célpont. Nem tudom, hogy Blizzardék anno, hogy tervezték ezt, de abban biztos vagyok, hogy nem úgy ahogy később alakult. Gyakorlatilag egy "ki üt rá hamarabb" verseny alakult ki, amely teljesen háttérbe szorította a csata szerepjátékos vonatkozásait. Bár néha-néha sikerült valamit kihámozni abból, hogy mi miért történik, de aztán azonnal tovasodort mindent a repuért való küzdelem vágya. Időnként ezek a mobok tömegesen megrohamozták Cenarion Holdot, s ott összecsaptak a "helyi" npc-kkel. Mi ugyan konstatáltuk ezt, de nem volt időnk nagyon nézelődni, hisz minél többet kellett ölnünk. Repu mindenek felett. Sosem feledem milyen nagy örömködés volt a raid csatornánkon, mikor az egyik sámán társam bejelentette, hogy egy jól időzített chain-lightninggal sikerült egyszerre három mobot is tagelnie. Ekkor még viszonylag boldogok voltunk. Ám sajnos a későbbiekben nem voltunk ennyire sikeresek. A rengeteg emberre kevés mob jutott, így hát úgy gondoltuk ideje valami komolyabb ellenség után nézni. Először lenéztünk az egyik Hiveba, s ott összemértük erőnket, egy hatalmas pók alakú lénnyel. A csúfos kudarc azt hiszem nem lenne helyénvaló kifejezés a harcra. Még ha nem lett volna a hatalmas lag akkor is esélytelenek lettünk volna. (Aztán persze később hallottam, hogy lenyomták ezeket a lényeket, de csakis több raid groupnak sikerült összedolgozva.) A kiábrándító wipe után új célpont után néztünk. S szerencsére össze is futottunk Lieutenant General Nokhor-ral. Így utólag belegondolva ő volt számunkra az ideális ellenfél. Ennek ellenére mégis kizárólag rossz emlékeket őrzök vele kapcsolatban. Az első csatánk alkalmával, épphogy megúszta a hatalmas szörny. Itt pont fordítottja volt a szituáció a Hive-beli csatához képest. Ha nem lett volna lag, simán megöltük volna. Ám sajnos olyan csúnyán beszaggatunk, hogy szép lassan elpusztult az egész raid, s mivel a corpserun sem volt zökkenőmentes, fel kellett adnunk a harcot. A szerver legerősseb hordás guildje, a Legion of Lemmings ölte meg végül helyettünk a "hadnagyot". Mi meg pedig ismét lógó orral állhattunk tovább. Eztán egy rövidke bogárvadászós időszak következett. De a sok kis repkedő mob, nem elégítette ki öldöklő vágyunkat. S, láss csodát, újra összefutottunk Nokhorral. Épp egy allis banda küzdött vele, de mivel láttuk, hogy lassan már a végét járják, szépen félreálltunk, s vártuk, hogy elhulljanak. De ők ennél sokkal rosszabbat tettek, mikor belátták, hogy nem győzhetnek, egyszerűen ránk húzták a mobot. Mi ennek természetesen nem örültünk tekintve, hogy nem voltunk felkészülve, így hát rögvest jó nagy kavarodás alakult ki. Az egyébként is heves vérmérsékletű olasz vezetőnk ekkor elvesztette a fejét, s megtámadta a gaz allisokat. Addig ugye a szerver viszonyainak megfelően PvP off mászkáltunk, de nem hagyhattuk a vezérünket lemészárolni, mi is azonnal az ellenségnek estünk. A végeredmény persze borítékolható volt. Mit várjon az ember egy olyan szerveren ahol az allisok szám sokszorosa a hordáénak. Azonnal ott termett rengeteg szövetséges, és ripsz-ropsz lehenteltek minket. S ha ez nem lett volna elég, utólag konstatáltam, hogy néhány társam nem tartott velünk a harcba, aminek az lett a következménye, hogy kemény összetűzésbe kerültek a leaderrel, s sokuknak el kellett hagynia a csapatot.Így szépen megfogyatkoztunk, s mivel túl kevés ember maradt a repu farmoláshoz, úgy döntöttünk, kipróbáljuk az új instát. Azt hiszem ez volt a nap egyetlen sikeres része. Bár ez is csak bizonyos szinten volt az. Kurinnaxot gyorsan megöltük, de Rajaxx-szal már akkor is meggyűlt a bajunk. Három tétova kísérlet után, újra visszatértünk Silithus kopár földjére, hogy tovább folytassuk a harcunkat. Újra sikerült negyven fősre duzzasztanunk a raidet, s mit ad isten, újra előttünk spawnolt egy Nokhor. S ezzel gyakorlatilag elérkeztünk a dicstelen event legviccesebb részéhez. Ez az utolsó küzdelem túltett minden korábbin. A pull illetve az első ütésváltás még rendben folyt, de aztán olyan lag kerített minket hatalmába amilyet még nem látott a világ. Először csak a szokásos dolgokat konstatáltam. Nem mozdul semmi, mint ahogy én sem. Aztán egy idő után jómagam tudtam ugyan csinálni ezt-azt, ám minden más - táj, társak, mob - mozdulatlan maradt. Nem nagyon tudtam mit tenni, a teamspeaken is káosz volt, úgyhogy szépen lövöldöztem bele a lénybe, s reménykedtem, hogy egyszercsak meghal. S az élete valóban csökkent, igen lassan ugyan, de legalább folyamatosan. Aztán egyszercsak egy hatalmas knockbacket kaptam tőle, amely a világ végére repített engem. Pontosan bele az egyik Hive közepébe. Ám a HP-m csak nem akart csökkeni.Ezen felbuzdúlva elkezdtem visszefelé futni. Futás közben azonban hirtelen igencsak lecsökkent az életem. Ekkor vonta le ugyanis a program az ütésből származó sebzést. Aztán még két perc rohanás után, egyszercsak meghaltam. Igen, ez volt a zuhanásból adódó sebzés. Majd jött, egy kb 10 perces visszarohanás, majd a release gomb konstans nyomkodása. Még egy-két lövés és Nokhor halott volt. S ha eddig nem lett volna elég nyakatekert a sztori, még rátettünk egy lapáttal. Történt ugyanis, hogy bár a monsta ott hevert a lábunk előtt a vezetőnk mégsem tudta lootolni. Elsőre nem tudtuk mire vélni az esetet, ám közben szép lassan kiderült mi is a problémánk gyökere: A raid leader képernyőjén máshol volt a holttest mint a miénken. Ez azt hiszem a tipikus LOL kategória. Persze ez akkoriban nem tűnt annyira mókásnak, mint most e sorokat írva. Sőt, annyira nem volt mókás, hogy ezzel tulajdonképpen le is tudtuk a napot. AQ nyitás napját melynek végül a következő eredménye lett: elhanyagolható reputation a Brood of Nozordomuval, irgalmatlanul nagy számla a rengeteg wipe miatt, rossz hangulat, összeveszés, s hatalmas csalódás a Blizzardban.
Azóta persze 180 fokos fordulatot vett a WoW-os karrierem, de ezt a napot sosem feledem. S, most, hogy közeledik a Portal megnyitásának napja, egyre többször idézem magam elé a keserű nap emlékképeit. Hallani ugyan ezt-azt, hogy a Blizzard hogyan akarja megakadályozni a hasonló eseteket, de meg kell mondjam, egyelőre nem nagyon bízok benne, hogy úrrá tudnak majd lenni, az Outlandsre vágyók rohamain. Hogy konkrétan a Dark Portalnál mi lesz, nem tudom. Majd úgyis meglátom, hiszen ott leszek. Minden rossz emlék sutba dobva, egy igazi wow playah nem hagyhatja ki azt a napot!
1 comment:
ellenorizni kell:)
Post a Comment