Black Wing Lair

Zengjenek harsonák, dobok dübörgése ébresszen élőt és holtat, s mindenki üvöltse: Hallelujah! Vagymi. Szóval lehet örömködni, végre eljutottunk az oly távolinak, már-már elérhetetlennek tűnő helyre, Black Wing Lairbe. Ha próbálnám tárgyilagosan nézni a dolgokat, akkor akár azt is mondhatnám, végtelen hosszú volt a böjt, hiszen a szánalmasra sikerült AQ nyitás napja óta, most volt először alkalmam új helyet felfedezni magamnak Azeroth földjén. Ha belegondolok, hogy az említett esemény bíz lassan egy éve történt, akár negatív kicsengése is lehetne eme írásnak, de mindenki (leginkább jómagam) megnyugtatására közlöm, nem lesz. Sőt. Tulajdonképpen nem is érzek semmi mást, csak örömöt a témával kapcsolatban.Végre olyan szintre ért a Maiev, hogy betehette a lábát BWL-be, s tette ezt többek között az én segítségemmel is. Hát mi ez, ha nem ok az örömre. Lássuk, hogyan történt.
Egy gyors Onyxia látogatással kezdődött az este, ám szerencsére a sárkány ezúttal is könnyen megadta magát, úgyhogy a gyors teleportálás, s az Ironforgeban való reparálás után az egész csapat Blackrock Mountains felé vette az irányt. A gyülekezőhely természetesen Thorium Point volt (lásd a képet), ahonnan aztán egyszerre indultunk meg a hegy felé. Engem mindig valami magasztos érzés fog el, mikor egyszerre látok sok-sok embert (s egyéb fajokat) különböző hátasokon a WoW világában. S, ha ráadásul még együtt is vágtatnak, az még tovább fokozza az élvezeteket. Nos ez esetben is így történt. Az aktuális vezetőnk, Libralix jelére egyszerre indultunk meg a hőn áhított cél irányába. A zabolátlan lovak, kosok, tigrisek én mechanostriderek (már ha ezek is lehetnek zabolátlanok) látványa minden arra járót egy pillanatnyi megállásra és csodálkozásra késztetett. Bizony, nem mindennapos kép, mikor negyven szövetséges együtt vágtat végig Searing Gorge komor földjén. (A nagyobb raidek általában bent gyülekeznek.) Így értünk hát a hegy gyomrába, ahol aztán mindenki a gömb felé vette az irányt, amely szép sorban beteleportált minket Black Wing Lairbe. Az első lépésemről is muszáj voltam képet csinálni. Íme:
Hiába láttam már annakellőt többször is a helyszínt a különböző videókon, a hatás így is fenomenális volt. Nem azért, mert olyan egyedi, vagy olyan hatalmas volna Razorgore terme, hanem inkább azért, mert ott bent tudatosult bennem, hogy "végre, itt vagyok", vagyis hogy jó egy évnyi játék után eljutottam arra a helyre ahová mindig is vágytam, s ahová nagyon sokan, még nagyon sokáig nem fognak eljutni. S, ez előbbi - ha utóbbi nem is - igen jó érzés, és büszkeséggel tölt el. De tegyük most már félre az érzelgősséget, egy pár szót mindenképp írnom kell arról, hogyan is alakult az első küzdelmünk a Drakkisath utánzattal.
Szerencsére a fórumunkon már az estét megelőzően is sokat tárgyaltunk a különböző taktikákról, így aztán felkészülhettem a saját szerepemre. A nagyon fontos szerepemre. Tudniillik Libralix, a szokásostól eltérően nem a vadászokra akarta osztani csali szerepét, hanem a mágusokra. Konkrétan magára és énrám. Az előzőleg megnézett videókon remekül működött, a következő taktika: A mage rohangál körbe-körbe, folyamatos Arcane Explosion-ökkel magára húzza a sok dragonkint, akik jó esetben nem érik utol, mivel a hunterek csapdái folyamatosan lassítják őket. Elméletben klappolt, gyakorlatban sajnos nem. Egyrészt a hunterek valamiért nem tudták kellően használni a tetszhalál képességüket, másrészt a gyógyításommal megbízott pap, nem igazán tudta megóvni a csinos kis popsimat a csúnya sárkányok harapásától. Amíg a közelemben tudhattam a priestet minden rendben volt, de amint komolyabbra fordult a helyzet, blinkelnem kellett, aminek az lett a következménye, hogy magamra maradtam, hiszen kikerültem a gyógyító hatósugarából, az esélyem a túlélésre pedig gyakorlatilag nullára csökkent. Nem volt mit tenni, váltani kellett. Kipróbáltuk a sok guild/RC által sikeresen alkalmazott hunter-kiter taktikát, és meg kell mondjam sokkal sikeresebbnek bizonyult, mint az újítónak szánt mages. Bár a szerepem leredukálódott az orc magek leölésére, és a legioneerek sheepelésére,cseppet sem bántam. Hogy miért? Mert ez a harc roppantul élvezetes. Mondhanám epikus. Elsőre kissé átláthatatlan, de ha az ember szakavatott szemmel figyeli, akkor észreveszi, hogy itt bizony minden okkal történik. A hatalmas katyvasz minden eleme határozott szereppel bír. Negyven ember, és megannyi szörny ádáz küzdelme (nem csak fegyverrel, ésszel is), s köztük az általunk kontrollált boss rohangászik, pusztítva a saját tojásait. Káosz. Ám, tökéletes káosz.
Minél többször próbálkoztunk, annál jobbak lettünk, de sajnos a második fázisba még nem sikerült eljutnunk. Ám az utolsó harcunkkor már csak hét tojás maradt. Ha azt nézzük, hogy ekkor összesen két hunterünk volt, joggal reménykedhetünk, hogy legközelebb, egy normális 40 fős csapattal simán lenyomjuk majd a fiút. Addig meg inkább az egyik wiperól postolok egy képet, csakhogy legközelebb nagyobb legyen a kontraszt. Hisz legközelebb Razorgore feje a porba hull majd!